Magyarország nem sziget

„Magyarország földrajzi és átvitt értelemben sem sziget, soha nem is volt az. Ezért tűnik különösnek a liberális – illetve a »konzervatív liberális« – hagyományban az állandó hivatkozás Angliára. Sokan sokféleképpen karikírozták már ezt az utópikus kedélyű, konzervativizmusát mégis féltékenyen hangoztató társaságot. Bármit is gondoljunk az általuk szemlátomást könnyű lélekkel viselt ellentmondásról, az mindenesetre élénk fantáziára vall, hogy már az alföldi süppedéken is érzik az angolszász fedélzetszagot, a pocsolyát végtelenre nyíló öbölnek képzelik, és néha még úgy is egyensúlyoznak a magyar talajon, mintha tengeribetegek lennének. Mert lássuk be, erről van szó: a magyar politika anglomán vonulata a kezdetektől egészen a mai napig egy szárazföldi tengeribetegség tüneteit mutatja. Nálunk a liberalizmus is csak téridegenséget jelent.

Nem, valóban nem vagyunk sziget. Ezt jelzi az egymásra utaltság a határon átnyúló régiókkal, a külhoni magyarsággal. Mindenfelől széles átmeneti övezetek vesznek minket körül, a történelem felvonulási területe vagyunk egy olyan sűrű szövésű térben ahol minden közel esik mindenhez, így hát Pozsony, Kolozsvár és Nándorfehérvár is mind a nemzet érzelmi pitvarához tartozik. Mindegyik városban érezzük ezt: elhagytuk már a házat és mégse – dehogy hagytuk el! Ilyen homályos otthonosságérzetünk támad a gyepűn mindenütt, és ez elválaszthatatlanul összekapcsolódik a sebezhetőség érzésével. A szállóigévé vált mondat, miszerint »az oroszok már a spájzban vannak«, jól érzékelteti a magyar történelem alapproblémáját és legfőbb tanulságát, amelyet csak a liberálisok nem tanultak meg soha: nem vagyunk sziget. Ha a magyar konzervatív örökség a Kárpát-medencei jelenlét szemléleti keretét adja, akkor az angol liberális hatások – egyszerűen a térbeli helyzetünkből fakadóan – rendkívül kedvezőtlenül érintik ezt a hagyományt. Ellenvetésünk a következő: Európa kellős közepén mégis mi dolgunk lenne a felvont horgony politikájával?

E makacs illúziók felidézése után most végül képzeljük el az angolszász liberális szalont, de a híres brit hadiflotta, a Schmitt által emlegetett »szigetjelleg« és az egész világon elterülő gyarmatok nélkül. Milyen képet mutatna? Bizonyára füstölgő rom lenne, legjobb esetben is csak emléktábla jelölné a helyét. A törökök Konstantinápolya, a kozákok Párizsa, az amerikaiak és szovjetek Berlinje biztosan testvérvárosává fogadná akkor a büszke Londont. És – ahogy Békés Márton jellemzi – a hősies, melankolikus Budapest is kezet nyújtana! Így állunk mi a kontinentális talajon, s miközben egészen biztos, hogy rengeteget tanulhatunk az angoloktól, egy dolgot csak a saját kárunkon, a saját sorsunkon okulva láthatunk be: Magyarország nem sziget.”