Így ment félre a benzinárcsökkentés Németországban

Amikor néhanapján vitánk van a németekkel, s ettől diszkomfortot érzünk, jusson eszünkbe, bármit csinálnak: akár le is rohanhattak volna. Mint most az autósaik pénztárcáját. Ahhoz képest egy kis jogállamisági vita, meg mindenféle szivárványok mutogatása bakfitty, nada, nix geschehen.

Történt ugyanis, hogy gyarmattartóink megelégelték a drága benzint. Sok mindent el lehet szúrni az európai politikában, lehet hiány bármiből, háború bárkivel, infláció bármire,

szabadság addig van, amíg mindenki autózhat. És amikor a gazdaság 2,7 százalékkal bővült, de cserébe elszállt a rezsi és az infláció, akkor négy hónapja két eurós literárakat fizetni már a németeknek sem vicces, hiába keresnek egyébként számunkra 400-zal megszorozva is nehezen felfogható összegeket.

Így tehát a német kormánykoalíció, amelynek zöld levele Ukrajnát, piros szirma a világbékét, sárga bibéje pedig a német ipar maradék szabad levegőjét próbálja hónapok óta megmenteni, most egy olyan ügyfélkörhöz fordult, amely egyre hangosabban dörömböl az őt elhanyagoló kancellár ajtaján, s előbb-utóbb már nem lehet tovább figyelmen kívül hagyni: a német választókhoz. Akik nagyon megunták már a kéteurós benzint.

Sürgősen lennie kellett valaminek, és lett is valami: egy Aliról rendelt ársapka. A német kormány (mert ez egy bátor kormány, nem mások kárára sapkázik!) június elsejétől

A benzin 2,15 eurós átlagára mindjárt le is ugrott 1,88 euróra, helyet cserélve a dízellel, amely 2,04 euróról 1,93-ra csökken. Szép eredménynek tűnik – csak sajnos az adókedvezmény a benzinnél 35, a dízelnél 17 cent lett volna, s ennek negyede már az első nap sem érkezett meg a megcélzott választókhoz. Azóta pedig a maradéka is elpárolgott, s ismét két euró felett jár az üzemanyag.

Az olajcégek köszönik szépen a német adófizetők szíves hozzájárulását, és ársapka helyett inkább a tanksapka szoros visszacsavarozását javasolják a kispénzű autósoknak, nehogy kifolyjon a kéteurós benzin.

A politikusok pedig magyarázkodnak, bundát kiáltanak, kartellt emlegetnek – ami bizonyára van is, miért pont most ne lenne –, csak éppen nem hangzanak sokkal meggyőzőbben, mint Joe Biden, aki egy olaj- és gázexportőr ország élén próbálja Putyinra fogni a benzinkutakon begyűjthető sokkos élményeket.

Teljesen igaza van az elmúlt harminckét év közgazdász elitjének, amely minden este megszakérti, hogy az árstopok rendszere azért fenntarthatatlan, mert nem lehet magáncégeknek egyszerűen csak parancsba adni az árakat, a különbözetre való tekintet nélkül. Valóban nem lehet. Ezért nem lehet hatósági árassá tenni az eurót (pedig igény nagyonis lenne rá!), vagy megparancsolni a paradicsomnak, hogy kerüljön ismét négyszázba. De a német benzinársapka kalandos története azt is megmutatja, hogy egy mesterségesen tönkretett olajpiacon, a német lakosság tisztességes áron történő ellátásában egy egészen picit sem érdekelt, lelketlen magáncégek között

Mert fogják magukat a pénzhegyeken ülő olajcégek, és úgy lenyelik az adókedvezményt, mintha csak Marcsa lennének a község egyetlen Coopjából, frissen áfacsökkentve.

Nem, ársapkát – főleg olyat, ami már lassan egy éve bírja a gyűrődést, és a legnagyobb bajban is inkább csak szűkíteni, foltozgatni kell, mintsem eltörölni – megfelelő állami stratégiai tulajdon birtokában lehet, és csak akkor, ha az ember nem nekimegy az árnak szarvval előre, mint a homályökör, hanem világosan látja, pontosan milyen szakadék is van az amerikai olajfajtához számolt piaci árak meg az orosz olaj beszerzési ára között, és megkér egy ellátásbiztonságban érdekelt, nemzeti tulajdonú vállalatot, hogy a profitjának egy részéről mondjon le a magyarok jólétének javára. És működik. Igen, nem jut a rezsicsökkentett üzemanyagból minden külföldi kamionba, és Jürgennek meg Nicolaenak is muszáj lesz előbb-utóbb visszaszokni a hazája energiapolitikájának következtében előállt árakra; de akinek igazán fontos, a magyar lakosságnak bizony jut így hét hónap után is,

De igen, bizony, az a helyzet, hogy nem a magánúton árazó piaci szereplők gondjaira bízott adócsökkentés a megoldás a legdurvább drágulást felmutató termékek esetében, hanem a háborúból hasznot húzó iparágak árképzésének tüzetes megvizsgálása, majd precíz bevágás egy jól megkonstruált árkorlátozással úgy, hogy a fogyasztó is jól járjon, de a cég se rokkanjon bele.

Persze nem hátrány az sem, ha a bal kezével adókedvezményt osztó kormány a jobb kezével nem kavar szankcióival vihart a nemzetközi olajpiacon (tessék csak megnézni a gázt, amiről hónapok óta alig van szó, milyen jól viselkedik így az ára!), és nem vágja el magát mesterségesen a szomszédjában termelt olcsó olajtól. No meg az is egészen megdöbbentő eredményeket tud hozni, ha egy ország vezetője és legfőbb energetikai cégének igazgatója vállt vállnak vetve küzdenek az üzemanyagárak emelkedését hozó tervek ellen ahelyett, hogy egymásra mutogatnának a drága benzin miatt,

De Németországnak nem szankciómentesség és ársapka kellett. Nem, nekik szankció kellett adókedvezménnyel, amit nem hét hónap, hanem két hét alatt zabált fel a piac, hogy az egyszeri fogyasztó megint ott álljon, ahonnan indult: a partszakadástól egy centire.

A tény márpedig tény marad: Németország akkora kapufát rúgott az üzemanyagáraknak, hogy Leon Goretzka azóta is a jobb kezét keresi. Talán jó ötlet is volt 2035-re betiltani a belső égésű motort: teljesen felesleges úgy tenni, mintha a németek még két évtizedig működésben tudnák tartani az autóikat.

Nyitókép: Pixabay