Felzárkózunk

„2030-ra utolérjük Ausztriát, mondta Lázár János a miniszterjelölti meghallgatásán, a jelenlevők pedig bizonyára feketén bólingattak, mint az eperfa lombja, nem is igen tehettek volna másképp. Orbán a sógorokhoz való felzárkózást öt esztendeje megjósolta, mi magunk pedig már látni is véljük, ahogy a gyorsnaszádunk elhúz az ő ócska bárkájuk mellett, amely a nyomdokvizünkben hánykolódik és a szétesés réme fenyegeti. Tegyük azonban hozzá, hogy Ausztriát nem öt vagy ötven éve akarjuk utolérni, hanem legalábbis a kiegyezés óta, sőt talán a tizenötödik század vége óta folyamatosan. Előtte csak azért nem akartuk, mert Bécsnek büszke vára Mátyás bús hadát nyögte, vagyis az osztrák örökös tartományok nem voltak abban a helyzetben, hogy méltó versenytársaink lehessenek.

Aztán telt-múlt az idő, országunk primátusa menet közben valahogy elkúratkozott, mi azonban ehhez a körülményhez is a magyar ember természet adta derűjével közelítettünk. »Úgy látszik nemsokára utolérjük Ausztriát a czivilizáczióban« – ezt az örvendetes tényt a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzet című »politikai, társadalmi és közgazdászati lap« adta hírül 1891. júliusában, holott az előzmények ismeretében az lett volna magától értetődő, ha a sógorok akarnak utolérni minket.

Másképpen alakult, mindamellett a Székely Nemzet szerkesztőségének sikerült az ő optimizmussal átitatott jövőképét kellő alapossággal aládúcolnia. »Kilátásban van ugyanis, hogy Budapesten is fognak nemsokára lóhust is mérni. Ez egyébként fontossággal bír úgy nemzetgazdasági mint ipari és a szegényebb néposztálynak élelemmel való ellátása tekintetéből« – írta az újság, vagyis az olvasónak már csak annyi dolga maradt, hogy bizalommal tekintsen a közeljövőbe, amikor majd a szegényebb néposztály ízletes és egészséges lóhúsnak fog örvendeni.

Persze ez is másképp alakult.”

Nyitókép: YouTube / M1 - Híradó