Hogyan értékeljük az Európa jövőjéről szóló konferenciát?

„Kereken egy év után, május 9-én hivatalosan is lezárult az Európa jövőjéről szóló konferencia (CoFoE). A rendezvénysorozat 2021. május 9-én, Európa napján vette kezdetét – mintegy két esztendős előkészítést követően. A nagyszabású esemény ötlete Emmanuel Macron francia államfőtől származott, aki 2019-ben az Európai Unió megreformálása mellett érvelt, a lehető legtöbb személy bevonásával. E kezdeményezést támogatta bizottsági elnökjelöltként Ursula von der Leyen, 2019. decemberi hivatalba lépését követően pedig formálisan is bekerült az Európai Bizottság (EB) kezdeményezései közé. A CoFoE elindulása nem volt zökkenőmentes, először a koronavírus-járvány miatt kellett későbbre halasztani – az eredeti tervek szerint ugyanis 2020-ban kezdődött volna meg –, majd pedig intézményi viták késleltették. A három uniós intézmény – a Bizottság, a Tanács, illetve az Európai Parlament (EP) – közötti nézeteltérés a konferencia remélt következményében gyökerezett. Míg az EP az uniós alapszerződések megváltoztatását szorgalmazta, addig a tagállamok képviselőit tömörítő Tanács nem kívánt módosítani a CoFoE után sem a fennálló kereteken.

(...)

Az Európa jövőjéről szóló konferencia kitűzött céljai, elért eredményei és az arra érkező reakciók alapján azt mondhatjuk, hogy a CoFoE nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Egyrészről nyitva maradt annak kérdése, milyen mértékben újítsuk meg az Európai Uniót. A legambiciózusabb reformjavaslatok – például a döntéshozatali szabályok és alapszerződések módosítása – megítélésében nincsen egyetértés sem az Európai Parlament frakciói, sem – és ez a legfontosabb – a tagállamok között. Az Unió 27 országa közül 14 nemzet – közöttük Magyarország is – fejezte ki egyet nem értését a fentebb leírt változtatásokkal kapcsolatban. Hasonlóképpen nehéz lesz közös nevezőre jutniuk az EP hatáskörének bővítését vagy a transznacionális pártlisták bevezetését illetően. Míg előbbinél az integrációval kapcsolatos eltérő jövőképek jelentik a nehezítő tényezőt, addig az utóbbit a kisebb tagállamok ellenzik, tartva mandátumszámuk, és ez által az érdekérvényesítőképességük csökkenésétől. Ezen módosítások elfogadásához viszont a tagországok egyhangú támogatása szükséges.

Másrészről a rendezvénysorozat az Európai Unió demokratikusabbá válását sem eredményezte. A meglévő problémák nem változtak, az elfogadott javaslatok nem kötelező erejűek, a civileknek pedig a gyakorlatban csupán korlátozottan volt valódi beleszólásuk az EU jövőjébe. A plenáris ülés résztvevői körében – akik megszavazták a végső javaslatcsomagot – mindössze 24 százalék volt a polgárok aránya – 108 fő a 449-ből. Ezen felül támogatásuk sem volt feltétele a konszenzussal történő elfogadáshoz, annak ugyanis csak az uniós és nemzeti politikusok között kellett létrejönnie.

Az Európa jövőjéről szóló konferencia megrendezése arra alkalmas volt, hogy elindítson egy párbeszédet az Unió új irányvonalairól, eredményei pedig kiváló hivatkozási alapul szolgálnak azon tagállamok számára, akik ettől függetlenül is az integráció mélyítését szorgalmazzák. Az azonban biztos, hogy az Európai Unió jövőjéről nem született döntés ezen az alkalmon."