Megint magyaroznak, határainkon innen és túl.
Nyitóképen: fiumei kikötőbak, „SCHLICK féle VASÖNTÖDE és GÉPGYÁR R.T. BUDAPEST” felirattal
Egy névsort olvasok éppen. Százéves névsor ez, két évvel később íródott, minthogy keleti szomszédunk bizonyos történelmi események és körülmények – szépen és udvariasan mondva: rugalmas elvek, ügyes diplomácia és hatalmas mázli – következtében Nagyváradig tolta ki határait a Magyar Királyság rovására. Tényleg, szinte pontosan százéves a névsor:
A válogatottban szerepelt egy Aurel Guga nevű román ember, a többieket pedig úgy hívták, hogy Ritter Adalbert, Szilágyi Lajos, Hirsch Elemér, Jakobi Dezső, Nicolaus Hönigsberg, Franz Zimmermann, Karl Frech, Paul Schiller, Rónay Ferenc és Johann Auer. Magyarok, svábok, zsidók.
Persze a szomszédban nem így tudják. Mert hát a területtel biztosan jár a hagyomány is, vagyis nemes egyszerűséggel nem csak a kontinentális Európa első villanyvilágítását, a MARTA autógyárat vagy a Teleki Tékát, meg a kürtőskalácsot festették románra, mint szegény megbolondult Georg Funar a kolozsvári kukákat, hanem lenyúlták az 1910-es Temesvári Kinizsi Sport Egyesületet is, s ünnepelték „első román futballklubként”, noha láthatjuk, mennyire volt román az egész sportág még bő egy évtizeddel később is.
Aztán itt van egy másik névsor, ez éppen friss, megint csak olyan nevekkel, hogy Tőke, Farkas, Boriszenko, Raszulov, Bors, Kozma, Ferencz-Csibi…
a zöm székely.
Az a hisztéria, amit a sajtó és a politika rendezett azon, hogy a magyar és a „román” válogatott tagjai együtt énekelték a székely himnuszt, valami egészen hihetetlen (megjegyzés: „román” részről hárman nem énekeltek, noha ennél több volt a nem magyar a csapatban – vagyis valaki „átállt”). A román szövetség eljárást indított, a szájak habzanak, a miniszterelnök-helyettes szigorú büntetést követel, s akár egy évre is eltilthatják a válogatottságtól a székelyeket. Mit lehet erre mondani? Nem vártunk mást.
*
De lapozzunk is egyet, és nézzünk egy másik nevet: Gordan Grlic-Radman. Ő a horvát külügyminiszter, aki becitálta a zágrábi magyar nagykövetet, miután Orbán azt mondta pénteki szokásos rádióinterjújában, hogy „akinek van tengere, és vannak tengeri kikötői, az hajókon tud szállítani olajat a világ bármely pontjáról, de vannak országok, amelyeknek nincsenek tengerei, nekünk is lenne, ha nem vették volna el őket, de nincsenek jelen pillanatban, ezért Magyarországra orosz vagy bármilyen fajta olaj kizárólag csak csővezetéken érkezhet”.
Nos, az történelmi tény, hogy volt Magyarországnak tengere. Nem, nem csak Horvátország révén – ami társkirályságként tartozott a magyar koronához –: ott volt a Magyar Tengermellék, vagyis Fiume és környéke, amit Mária Terézia adományozott Magyarországnak, ezt az 1807-es 4. számú törvény megerősítette, majd némi napóleoni és jellasići kaland után a horvát-magyar kiegyezés közjogilag is rendezett. Aztán jött a trianoni diktátum, és az egyébként olasz többségű város további kalandok után előbb Olaszország, majd 1947 után Jugoszlávia része lett.
a szimbólumokat, címereket pedig egyes esetekben a magyar feliratos csatornafedelek leflexelésének szintjéig eltüntették. Volt, nincs, pontosabban nem csak, hogy nincs, de nem is volt. Az egyetlen félreérthető jelző a miniszterelnök szövegében a „pillanatnyilag” szó volt, de csepp jóindulattal és a valóság ismeretében nyugodtan értelmezhető a trieszti magyar kikötőberuházás fényében is – csak hát itt nem volt jóindulat túl sok, inkább a habosítás volt jellemző. Miután Kossuth Lajos – tengeri hajózásra vonatkozó – felkiáltását, miszerint „tengerre, magyar!”, is siettek félreérteni, voltaképpen az ember nem is várt mást. Na jó, a horvátoktól azért kicsit mégis csak (persze ott inkább belpolitikai üzenete van ennek), a románoktól tényleg nem. Lapozzunk.
*
Ami ennél sokkal jobban megdöbbentett, az éppen a magyarok egy részének hozzáállása az ilyen ügyekhez. Nagy a baj. És ennek csak a legfelső rétege az O1G-szemüveg, vagyis, hogy amikor a magyar kormányfő azt mondja, hogy ma igen kellemes napsütés van, akkor arra anélkül vágják rá, hogy szakad a jégeső, hogy kinéznének az ablakon. Ez is tragédia, hogy sokan emiatt tapsolnak, amikor a magyar diplomáciát egzecíroztatják, vagy éppen Magyarországra tesznek dehonesztáló kijelentéseket; ritka kivételtől eltekintve – de ahhoz Zelenszkij hepciáskodása kellett – egyszerűen nincs olyan konstelláció, amikor azt mondanák, hogy jól van, nem szavaztam ezekre, utálom is őket, mint a háromnapos másnapot, de bakker, ez az én hazám, és ez fontosabb, mint hogy nem szimpatikusak azok, akiket az ország többsége megszavazott. Ha ez azzal jár, hogy elvitatják hárommillió szavazópolgártárs ép eszét, vagy csaknem hasonló számú határon túli magyar porladó sziklaként őrzött magyarságát, akkor azzal jár.
Továbbra is meglehetősen viccesnek tartom, amilyen rugalmassággal váltottak a fegyvert és segélyt Ukrajnának-vonalra azok, akik tegnapelőtt még kékcédulás kettős állampolgároktól rettegtek,
ahelyett, hogy odaadta volna neki a kezébe (amikor meg odaadta visszatérített szja formájában, akkor meg az nem volt a jó, lásd: jégeső, punktum, zárójel bezár), miközben elnézést kér, hogy megnyerte a választásokat, lemond, visszavonul, eltűnik, de valószínűleg az is kevés lenne.
Ennél is nagyobb baj, hogy ezt a tükör-rugalmasságot nem csak a napi politikában gyakorolják, hanem mondjuk éppen történelmi tények kapcsán is. Amikor egy ismert balos történész és sleppje dekára (DK-ra) felmondja a kisantant narratívát, igazságosnak kikiáltva a mai határokat, s védve körömszakadtig. Ahol kell, etnikai elven, ahol kell, történelmi-közjogi elven. Sőt a korban még ötlet szinten sem létező elveket (népek önrendelkezési elve) teljesen anakronisztikus módon visszavetítve az 1700-as évekbe – ennek körülbelül annyi értelme van, mintha a széles sávú internet terén szapulnák a korabeli Magyar Királyság lemaradását a 2019-es Romániához képest.
– tudniillik, hogy volt tengerünk, s hogy pillanatnyilag nincs. Ellenséged ellensége, ha az ördög is, de igaza van, ha szembemegy az óegygével, hát persze, ilyen ez a dackorszak, ha az ember ötven pluszosan se növi ki. A 444-Telex-HVG kommentszekcióját már meg sem merem nyitni, a top-hozzászólások egyik fele valószínűleg arról szól, hogy mindenki kösse fel magát, aki a határon túl született, és magyarnak érzi magát, a másik fele meg rátromfol, hogy lehetőleg az anyaországiak is tegyenek így. Kilencmillió fasisztával, ugye, mint bölcs vezérünk mondotta, nem lehet szocializmust építeni.
Itt egy megjegyzés erejéig megállnék: hasonló csudagerincű kígyózás figyelhető meg a hirtelen szovjetellenessé forduló európai hangulat tekintetében, holott legszebb emlékeim szerint engem annak idején még szélsőjobboldalinak volt szokás nevezni européerül, ha a nagy fene felszabadulás kapcsán megjegyeztem, hogy mintha néhány százezer magyar civilt elhurcoltak, néhány százezer nőt meg megerőszakoltak volna a felszabadítók, és úgy általában nem tűntek jobbnak a náciknál – ilyenkor ugyanettől a körtől
– ahogy Trianont is, persze.
Eddig az volt a szöveg, hogy „a szomszéd népek érzékenységére” kell figyelemmel lenni, kussolni, beolvadni vagy megdögleni a határon túl, de azt hiszem, ennyire öncélúvá talán még sosem vált ez a követelés egyes magyarok részéről. A mélystruktúra pedig, amire ez az egész épül, a nettó magyarellenes propaganda teljes átvétele különösen elkeserítő.
Károlyi Mihály nyíltan kimondta 1918-ban a Parlamentben, hogy antant-párti (akkoriban így mondták, hogy „Európa”). Azt hiszem, az említett körök és taps-karuk részéről ideje volna egy hasonló vallomásnak – a kisantant vonatkozásában.
***
Ismerkedjen meg hangoscikkeinkkel!