Most sem kap könnyű küldetést az Orbán-kormány

Amikor e hasábokon számot vetettem a 2010 utáni negyedik Orbán-kormány előtt álló feladatokkal, három kulcsterületet emeltem ki. Az oktatás, a nemzetpolitika és a családtámogatás kihívásait, amik a jelenkori állapotok és tendenciák tükrében meghatározóak lesznek a következő években.

A családtámogatások terén nemzetközi szintű előrelépések történtek, a jövő nagy kérdése, hogy a támogató környezetből hogyan fakadhatnak stabil népesedéspolitikai eredmények. Az oktatásügy fontosságáról sem lehet eleget beszélni: az újra aktuálissá váló pedagógusi bérrendezés, a tanárképzés vonzóvá és értékessé tétele, az alaptanterv helyrerázása, a pedagógustársadalom szakmai és anyagi motivációja elodázhatatlan. E kérdéskörökről fontos értekezni, most azonban az akuttá váló nemzetpolitikai kérdésekről szólok.

A 2010 utáni időszak talán egyik legjelentősebb, szemléletváltást hozó politikai újítása volt, hogy

Prioritássá vált a magyart magyarral összekötő szellemi, lelki, gazdasági és kulturális hidak kiépítése, amivel évtizedes restanciát törlesztett Budapest. A baljós emlékű MSZP-SZDSZ-koalíciók egyik méltatlanul elhanyagolt területe volt a külhoni magyarság, törekvéseiket és moráljukat a 2004-es népszavazás árazta be végérvényesen.

E ponton egy kis kitérőt engedjenek meg. Egyik kedves olvasóm a szememre vetette, hogy úton-útfélen foglalkozom a 2010 előtti dicstelen korszak letűnt figuráival. Ennek oka azonban semmiféle rosszízű monománia vagy ironikus nosztalgiaérzet, egyszerűen csak így érzékeltethetőek a távlatosabb társadalmi folyamatok és főleg az a történelmi perspektívaváltás, ami 2010-zel bekövetkezett.

Tizenkét éve sokat fordult a világ, létrejött az új Alaptörvény, és a kettős állampolgárság útjának megnyitása jelentette egy új nemzetpolitika kezdetét. E szimbolikus aktusok gyakorlati jelentőségét a kiterjesztett választójog és az igénybe vehető kormányzati támogatások jelentették. A magyar tannyelvű intézményekbe járók pozitív diszkriminációja, az erdélyi kulturális és oktatási támogatások és a közelmúltig a kárpátaljai magyarságnak a megélhetés perspektíváját nyújtó Egán Ede gazdaságfejlesztési program.

Most úgy tűnik,

a civilizációs határokat átrajzoló migráció, a modern ember halhatatlanságát alapjaiban megkérdőjelező világjárvány és most az orosz-ukrán háború. Utóbbi számunkra, magyaroknak kiemelt jelentőségű, hiszen a belső-ukrán hadműveletek hatása Kárpátaljáig gyűrűzik. Egy kicsiny, ugyanakkor eddig szívósan küzdő közösség léte került veszélybe: az utóbbi hetekben a térségbe áramló több száz ezres menekülthullám, illetve a volóci rakétatámadások formájában a háború megérkezett Kárpátalja küszöbére is (helyzetjelentésünk itt). Eközben az uniós politikai környezet (és ezzel összhangban a veszélyes fantazmagóriákat politikai realitásként artikuláló ellenzék) olyan lépéseket követel, amelyek hazánk geopolitikai érdekeit veszélyeztetik. Egy ilyen, diplomáciailag is kiélezett helyzetben meggondolatlanság aktív félként a konfliktusba avatkozni, főleg, hogy egy százezres közösség sorsa is függ Budapest mozdulataitól.

Az új kabinet feladata így nem egyszerű, főleg, hogy

Nemzetstratégiai dimenzióban jelentkező kihívás a külhoni magyarság léthelyzetének folyamatos emelése: az újra elgáncsolt marosvásárhelyi katolikus líceum azt mutatja, hogy Romániában a nacionalista reflexek a jogalkotás szintjén működnek. Az ellenzéki közfelfogás sem támogatja a magyarság ügyét, korábban a Momentum az egységes magyar érdekképviselet ellen kampányolt, nemrég pedig a teljes ballibb média ült fel egy átlátszó, levélszavazatos provokációra. A Vajdaság problémaköre külön elemzést igényelne, itt egy elnéptelenedő, kiüresedő, gazdaságilag is egyre reménytelenebb helyzetbe süllyedő régió magyarságát kell megerősíteni.

Mindezek tükrében viharos történelmi helyzetben ragadhatja meg újra a kormánykereket Orbán Viktor és kabinetje. A külpolitikai hullámverés újra négy küzdelmes évet ígér.