A jövő történészei, csupán a szövegértelmezésre hagyatkozva, nehezen fogják megérteni, hogy miért pont ebből a bizonyos retorikai haiku-ból lett a választóvonal az egypólusú múlt és a többpólusú jövő között.
Egy beszéd persze jóval több mint egy szöveg, amit valaki egy tribünon állva felolvas. Egy beszéd jelentőségét elsősorban a történelmi kontextus adja, amiben az elhangzott. Másodsorban a szimbolikus jelentősége, ami messze az írott szövegen túl mutat. A kontextus egy új kontinentális háború Európában, némi atomfenyegetéssel megspékelve.
A beszéd szimbolikus jelentősége pedig a benne rejtőző civilizációs hadüzenet.
Hiába igyekezett Fukuyama úr foggal-körömmel visszakapaszkodni a rég-elvesztett relevancia rivaldafényébe. Az Elnök beszédén túli világ már Huntington világa.
Azok, akik a pillanatnyi indulattól vezérelve azzal voltak elfoglalva, hogy vehemensen magyarázzák mindenkinek, hogy mennyire téved Putyin vagy mennyire van igaza, a saját maguk gerjesztette zajtól nem hallották a lényeget. A záróvonalat az egypólusú világ végén, egy új ideológia formális hitvallását, és a Második Világháborús nosztalgiába burkolt hadiüzenetet.”