Ami nekem a Trafó és a Müpa, az ott a templom és a művház. Nekik nincs Bödőcs és Pottyondi Edina.
„Amikor nem volt éppen szavazó, folyamatosan kérdezgettem őket az életükről. Nem tolakodón, sőt. Imádtak mesélni, sőt pletykálni. Halott ikertestvértől a »nyolcadikra jött végre ez a fiúgyerek a hét lány után«-ig. Tőlem nem kérdeztek semmit. Semmit. Jól van ez így… Azt hiszem, ahányszor kimondtam az életemben, hogy ÉN ezt másképp gondolom, ők annyiszor mondhatták: MI ezt így szoktuk. Azt hiszem, ahányszor azon filóztunk eddig egy kézműves sör mellett valamelyik budapesti helyen, hogy rá kéne venni a fiatalokat, hogy szavazzanak, ők annyiszor mondták el a gyerekeiknek falun, hogy: »Jössz, és kész.« Tudom, hogy nem ér el oda minden információ. És most már azt is tudom, hogy egyáltalán nem ez számít. Nekik nincs Bödőcs és Pottyondi Edina. Nekik Mari néni van, és Polgi. Mi először fogtunk össze 30 év után, ők 30 éve így, egy csapatban csinálják végig a szavazásokat. Be kellett látni, hogy nekünk nem ment a csapatmunka, ők csak csinálták 30 éve.
Merem hinni, ismerem a WMN olvasóit. Biztosan találkoztunk egy kávézóban, valamelyik színház aulájában, vagy a biopiacon, vagy épp a fesztiválon ugrálva üvöltve a Kispál és a Borz dalát, miszerint egy »leszedált ország tapsolgat a szarnak«. Tegnap, mint valami vénásan túladagolt brutál gyorstalpaló, megismertem a vidéket, az őszinte, senkit bántani nem akaró valóságát. Nem a Kéktúrán, nem a vidéki fogadóban a retró fílinggel és a hordójakuzzival. Nem – hanem az igazit. Ami nekem a Trafó és a Müpa, az ott a templom és a művház. Ami nekem emberi jogok, az ott az embrió joga. Olyan puzzle ez, amit most nem lehet kirakni.
Kedves olvasó, ha nem írnék itthon sokkos állapotban, valahogy így beszélgetnék most veled:
Emlékszel még, miről beszélgettünk tegnap?
– Nem jutnak le a hírek vidékre…
– Az oligarchia…
– Az EU…
– A propaganda…
– Azarohadékszíjjártóbencsikbayerlázárborkaiszájerkaletaorbánnemhiszemelhogynemlátod!
Lapozz most, kérlek.
Az ország, amiről álmodsz, jelenleg az EU nagyvárosaiban van, lakásokra bontva, elszórva egymástól. Tereken és kis kocsmákban Budapesten, egymástól szintén elzárva, a közbeékelődött valóság által eltakarva. Fesztiválokon, ideiglenesen összeolvasztva, ahol pár napig elhiszed, hogy »kint is biztos ez van«. Kicsit nézz fel most, kérlek. Létezik egy másik világ. A 60-80 százalék valósága. Amíg nem megyünk velük misére, vagy a kocsmába és búcsúkba, hogy a jelenlétünk – nem a mindent tudásunk – mutasson valami mást, mint a száz éve megszokottat, addig nincs semmi remény arra, hogy Jöjjön el a Te országod, legyen meg a Te akaratod. A Pozsonyi út nem diktálhat a Kossuth utcának, a Bartókról nem mondhatom meg, mi a jó zene a Kossuthon. Tedd a szívedre a kezed, te is ezt hitted eddig. Kitetted a Facebookra, megosztottad YouTube-on, küldtél linket a Spotify-podcasthoz.
Lájkoltad, hogy megyek szavazatot számlálni, ki is tetted az izgulós emojit. Leesett, hogy nem valaki által kitalált szlogen, hogy: Isten, haza, család. Tegnap kiderült, hogy az ország felét reprezentáló szavazók szerint ez maga a valóság, amit egy közvélemény-kutató »csak« felmért, egy szövegíró »csak« átvett. Nem az a lényeg, kire haragszom, és miért. Mindenki tette a dolgát. Politikus, szavazatszámláló, választó, és választani nem akaró, vagy választani nem tudó. Négy év múlva a fiam is választói korba lép. Nem tudom, hogy csak leszalad szavazni ide a sarokra, vagy valamelyik külképviseletnél áll majd sorba. Vagy nem áll be a sorba.”
Fotó: MTI/Komka Péter
A tiszás jelölt-jelöltek elsősorban az a felső réteg, amely nemcsak politikai ambíciókkal rendelkezik, de amelynek Magyarországon kisebb vagyonkája, tehát valamekkora szabadsága és mozgástere is van hozzá, hogy belépjen a politikába.
„A hitelpiac megélénkült, az építőipar is mocorog, az albérletpiacon pedig nagy változások mennek végbe” – mondta a Mandinernek Panyi Miklós, a Miniszterelnökség miniszterhelyettese az Otthon Start Program elmúlt hónapjait értékelve. Sőt, azt is megtudtuk, hova lehet még fokozni mindezt. Interjúnk.
Zavarba ejtő lelkesedéssel dicsérte Orbán Viktor futballpolitikáját, mondván, mindaz a példaértékű segítség, amelyet a magyar kormány közismerten a sportnak ad, a következő nemzedék egészségében, szemléletében, inspirációjában, versenyképességében térül meg többszörösen.
De sose feledjük azt a szégyent és csúfságot, hogy a feleségét akarta »csak« zsarolni, hogy maradjanak meg az állásai.
Úgy tűnik, ezúttal sikerült olyan eredményt letenni az asztalra, amivel még Zelenszkij is elégedett..
Erős Gábor reméli, csak egy csatát veszítettek, nem a háborút.
