Győzelem után: esély a keresztény politika erősítésére

Váratlan arányú győzelmet aratott a magyar jobbközép az országgyűlési választásokon, a földcsuszamlást még legnagyobb kritikusai (és ne kerteljünk: gyűlölői) is kénytelenek szép sorban elismerni. Az is beszédes, hogy a magyar társadalom mekkora hányada szavazott jobboldali pártokra (a községekben például 70% ez az arány), amelyek között nyilván hatalmas különbségek vannak, de mégis egyetértenek a keresztény örökség és kultúra védelmében, a keresztény értékek melletti kiállásban (nem pusztán egy díszletként szolgáló listavezetővel), a nemzet és a haza méltóságában és jelentőségében, a nemzetmentés és értékőrzés legfontosabb kérdéseiben.

Az euforikus hangulat a kemény, lelket is megpróbáló kampányidőszak után kijár, s míg a vesztes a gyászmunkát végzi (és talán rájön, hogy a magyarok nem kíváncsiak a szélsőliberális-wokeista őrületre, a kortárs baloldal intellektuális és főleg morális csődjére), a győztesnek ilyenkor – kellő méltósággal – megengedett a nagy levegővétel, a koccintás, egy percnyi hátradőlés és elégedett sóhaj. Ideje van a kemény munkának és ideje az ünneplésnek.

Azután pedig megint a kemény munka ideje következik. Igaz ez azért is, mert az elsöprő győzelem ellenére tanulságos felkiáltójelek rajzolódtak elénk. 

A városias közegben szépen lassan liberalizálódó keresztény értelmiségi réteg egy része mára eltávolodott a Fidesz-KDNP szövetségtől, amely folyamat mögött két nagy jelenség húzódik meg: az egyik a NER működését érintő kritikák, hiszen ez a réteg az átlagnál jóval érzékenyebb, és ez az érzékenység identitásképző elemévé vált az évek során. A másik háttértényező

Ez utóbbi a német egyház szinódusi útjában ölt leginkább látható (és ijesztő) alakot, de a tanítás „könnyítése” és a baloldali-liberális fősodor „emberi jogi” követeléseinek keresztény kontextusba ültetése ma már nem áll távol a magyar kereszténység bizonyos köreitől sem, akik az elmúlt években néhány szószólót és véleményvezért is felfedeztek maguknak (olykor éppen olyanokat, akik a nagy vitakérdésekben pár éve még az egyházi tanítás képviseletében jártak élen) az összességében még mindig alig látogatott relativista-keresztény portálok olvasgatása mellett.

A szomorú valóság az, hogy a keresztény értelmiségi réteg, illetve összességében a magyar kereszténység egyre szélesebb köreire jellemző a teológiai felkészületlenség és és a nagyfokú tájékozatlanság saját hitükkel, annak mélyrétegeivel, társadalometikai és világnézeti összefüggéseivel kapcsolatban, vagy épp a tekintetben, mit javasol a problémák orvoslására a gyakorlati teológia.  

Ez utóbbi mozgásokkal is nyilvánvalóan foglalkozni kell, de a keresztény erkölcsteológiai puhulásra adekvát választ a kereszténység önmaga adhat, a problémát tehát, ha tetszik, házon belül kell kezelni. Meg is van erre a szándék, hála Istennek. 

A keresztény-konzervatív szavazó bizony minden tekintetben keresztény-konzervatív magatartást vár el a magyar közélet alakítóitól, a magát gyakran kereszténydemokratának nevező kormánytól is, eddig és ezután is.

Igaz persze, hogy nincs ember kísértések nélkül, hibátlan kormányzást elvárni pedig gőgös naivitás. Ugyanakkor néhány erényt tisztelettel újra érdemes az ország régi-új vezetőinek figyelmébe ajánlanunk, nem valamiféle erkölcsi magaslatról kioktatólag lekiáltva, hanem közös keresztény-nemzeti érdekeink védelmében.

Ennek megfelelően érdemes emlékeztetni az alázat jelentőségére, a mértékletességre, a szegények égető szükségletein segítő ember irgalmasságára és az élet szentsége védelmének teljességére. 

A hitelesség megerősítése csak támogatni tudja az elmúlt bő évtized szakpolitikai sikereit, a magyar konzervatív-keresztény oldal nemzetközi térben elfoglalt, egyre jelentősebb szerepét, a szellemi harcban elért sikereket, a védelmi erőt, amelyet nemzetünk köré eddig felépítettünk. Éppen ezért volt kiegyensúlyozott keresztény választás a kormánypártok támogatása. A kísértések igazi tengerét jelentő hatalomgyakorlás közben

A jobboldal morális ereje vonzó tud lenni bizonytalankodó emberek számára is, hitéleti és világnézeti hátterüktől függően. Az erények nehéz terepen való kiegyensúlyozott alkalmazása pedig (amely persze nem felejti el a reálpolitikai kívánalmak kőkemény világát) újra otthont adhat a politikummal szemben kétkedő keresztény értelmiségieknek. Ennek háttere pedig nem egyfajta megfelelési kényszer, hanem morálisan igazolt belső indíttatás.

A szellemi harc folytatódik. Közös érdekünk, hogy minél jobban helyt álljunk benne!