Karinthy Frigyes négy nappal a halála előtt adott, soha meg nem jelent interjúja bukkant fel 86 év elteltével
A 22 éves, kezdő újságíró cikke az író halála miatt nem került nyomtatásba.
Történelmünk fontos időszaka volt, amikor 2006-ban, a forradalom 50. évfordulóján szétverték a békésen ünneplő tömeget.
„Nem úgy van azért, hogy a történelem alapvetően egzakt tudomány, és az utóbbi évek őstörténeti felbuzdulása hozta magával azt, hogy intézmények is kénytelenek foglalkozni újra – mondjuk – a magyar nyelv eredetével?
Nagy bátorság lenne azt mondani, hogy a történelemtudomány annyira egzakt, mint – mondjuk – a kémia.
De egyfajta szakmaiságot azért el lehet várni.
Feltétlenül, de ez két külön dolog. Most pont az Aranybulla kapcsán foglalkoztam sokat II. Andrással – készül egy előadás Székesfehérváron az évfordulóra, és ebben a darabban a két kórusmű szövegét és a drámai betéteket én írtam –, és láttam, hogyan változott történeti emlékezetben és a tudományban II. András megítélése. S azt is érzékelem, hogy az új tudományos eredmények ellenére sem tudunk elvonatkoztatni a Katona Bánk bánjában megjelenített II. András-képtől.
A XIX. század történetírása gyengekezű uralkodónak állítja be, és az Aranybulla kibocsájtása e szerint a nemesség győzelme a gyenge uralkodó felett, de ezt egészen másképp értelmezték száz évvel később vagy akár napjainkban, és a változás oka többek között az új források, régészeti leletek előkerülése, amelyek más fénytörésbe helyezik II. András szerepét. Száz évvel ezelőtt úgy vélték, a nemzetközi politikában való mozgása kifejezetten kudarcos volt, most meg inkább azt látjuk, hogy mind a gyerekeinek a kiházasítása, mind a szentföldi hadjáratai figyelemre méltó eredményeket hoztak a hazának. Változik tehát a történelemhez való viszonyunk.
De amikor a pályázatomat írtam, nem is erre a korszakra gondoltam, nem akarok a palackból kiengedni olyan szellemet, ami körül már értelmetlen viták tömkelege folyt, lásd a pozsonyi csatát. Majd döntse ezt el a történettudomány, és ismerjünk meg sok-sok forrásanyagot. A XX. századot illetően azonban nagyok az adósságaink, ha megnézzük az állandó kiállításunkat, akkor ott igenis van mit módosítani szemléletileg is. Sok dologban máshova helyezném a hangsúlyt, a két világháborút sokkal markánsabban jeleníteném meg, a holokauszt bemutatásának nagyobb teret adnék, a bécsi döntések következményeinek és a visszacsatolt területek fejlesztésének szintén. A kommunista diktatúra időszakát másképp mutatnám be, nem azért, mert a mostani hiteltelen, hanem mert nem adja vissza azt a borzalmat, amit ez az időszak jelentett.
Ez nem a Terror Háza feladata?
Egészen más megközelítésben kell nekünk ezt az időszakot feltárnunk. Ők a nyilas és kommunista rendszer terrorgépezetére, a karhatalmi rendszerre és annak a bűneire fókuszálnak, mesteri megjelenítésben. A megnyitása óta eltelt két évtizedben semmit sem vesztett a Schmidt Mária vezette intézmény az aktualitásából, a vizuális frissességének sokkoló erejéből.
A nemzet múzeumának a terror következményein túl arra kell rámutatnia, hogy mit tett az épített környezetünkkel, a falvainkkal, a városainkkal, a panelprogramon és a háztájik világán keresztül az életünkkel, az ízlésünkkel, a tárgykultúránkkal, a magántulajdonnal, az egyházainkkal, a civil szervezeteinkkel, a szokásainkkal, tulajdonképpen a lelkünkkel a kommunista időszak. Hogyan hat ránk ma is a szocializmus kicsinyességre és irigységre ösztönző szemlélete. Erről beszélnünk kell: van is mondanivalónk például Kádár János íróasztala kapcsán, ami az új szerzeményeinket bemutató, májusban nyíló, Sisi kesztyűjétől Sztálin füléig című tárlatunkon lesz látható.
Új szerzeményeik is vannak?
A rendszerváltozás óta eltelt 32 év, a történelem nem ért véget, és nekünk gyűjtői feladatunk is van: nem véletlenül szólítottam meg az összes, 1990 óta megválasztott országgyűlési képviselőt és regnáló államtitkárt, minisztert, hogy küldjenek anyagokat a múzeumba – Orbán Viktor hátizsákja »ne legyen magányos« a gyűjteményben. Nagyon sok országgyűlési képviselői igazolványunk van az ötvenes évekből, de egyetlenegy sincs a rendszerváltozás utáni időszakból – pontosabban most már igen, mert a felszólításomra Kubatov Gábor azonnal elküldte a sajátját, és mások is gyűjtik az anyagokat.
A történelem tehát nem ér véget, és nekünk a Nemzeti Múzeumban felelősségünk is, hogy tematizáljunk bizonyos történelmi kérdéseket. Ebbe bizony, tetszik, nem tetszik, fáj a Gyurcsány Ferencet támogatóknak, vagy nem fáj, 2006 is beletartozik. A történelmünk fontos időszaka volt, amikor 2006-ban, a forradalom 50. évfordulóján szétverték a békésen ünneplő tömeget, erről a 60. évfordulón egy kerítéskiállítással már megemlékeztünk.”
Fotó: Földházi Árpád