„A mostani háborús hetekben alig hallani a német kormány korábbi fejéről, aki igen hosszú ideig – és messze kimagaslóan – Németország leginkább kedvelt politikusa volt. Ki ha nem éppen ő, akit egykoron még a Nobel-békedíj várományosaként is emlegettek, és aki változatlanul bizalmas viszonyt ápol számos vezető politikussal, tehetne lépéseket az Oroszország és Ukrajna közötti békekötés elérése érdekében? Nem próbálkozott már ezzel korábban is esetleg?
Az bizonyos, hogy egy visszavonult német kancellárnak nem illik fényesebben szerepelnie az utódjánál. Akkor tehát csendben, a háttérből segíti a nyugalmazott kancellár asszony a német kormányt? Úgy tűnik, hogy nem, hiszen a német politikai élet egyértelműen hátat fordított annak a politikai iránynak, aminek Merkel alatt még »nem volt alternatívája«. De miért nem védi meg a munkásságát a nyilvánosság előtt? A Scholz kancellárral szembeforduló szociáldemokraták közül sokan hálásak lennének ezért! Vagy talán sértené a német érdekeket, ha Merkel bírálná a kormány politikáját? De ezeket az érdekeket ugyanakkor akkor sem képviseljük, ha csak szemlélői vagyunk a tévesnek tartott politikai folyamatoknak.
Vagy a korábbi kancellár egyszerűen csak belátta, hogy számos politikai alapvetése téves feltételezésnek bizonyult, tehát hallgatásával egyszerűen csak elkerüli tévedéseinek a felvállalását? Még az is lehet talán, hogy az országos német média – Helmut Schmidt esetével ellentétben – azért sem fáradozik különösebben Merkel szerepeltetésén és megszólaltatásán, mert a tisztelt újságírókat és képernyőn megosztott bensőséges beszélgetések nagyjait kellemetlen helyzetbe hozná, ha az egykori kancellár asszony mégis védelmébe venné a különben már tarthatatlan álláspontokat? Sőt nem is akarják eltűrni, hogy Merkel téveszmének nyilvánítsa mindazt, amit egykor az újságírók nagyjai képviseltek – az ellentmondás szikráját is megsemmisítő megvetéssel sújtva?”