„Ha rákeresünk a neten az egyik leggyakoribb magyar névre, a Kovács Istvánra, ma már nem a birkózó- vagy a bokszbajnokra, a színészre, netán az edzőlegendára kapjuk az első találatokat, hanem a 37 esztendős futballbíróra, aki kedden a Manchester City–Real Madrid Bajnokok Ligája-elődöntőt vezette – kitűnően. A nemzetközi sajtó persze egyszerűen román játékvezetőként emlegeti, hiszen a román futballszövetség delegálta a FIFA-játékvezetők közé (már 12 éve, amikor 25 évesen a legfiatalabb tagja volt a nemzetközi keretnek), de arra rögtön felfigyelhetünk, hogy az UEFA ékezetekkel, hibátlan magyarsággal írja a nevét, amihez feltehetőleg ő maga ragaszkodik. Különösen akkor lehetünk ebben biztosak, ha elolvassuk, amit a Nemzeti Sportnak két éve mondott, amikor az Eb egyik játékvezetőjének jelölték: jó évtizede, amint lehetővé vált, felvette a magyar állampolgárságot, amire nagyon büszke.
Kovács Istvántól tudom, hogy Puhl Sándornak, a világ akkori legjobb futballbírójának a példája inspirálta, amikor 12-13 évesen érdeklődni kezdett a bíráskodás iránt, s miután Nagykárolyban nevelkedett, egy kőhajításnyira a magyar határtól, magyar környezetben, s ma is ott él testnevelő tanárként, csak tájszólással beszéli a bukaresti román nyelvet. Méltán lehetnek tehát a magyar szurkolók is büszkék a keddi világraszóló teljesítményére, amellyel újra elhitette velünk, hogy az egyre sterilebb, uniformizált futballvilágban, ahol a játékvezetőket az úgynevezett videobírók gyámsága alá helyezték, mégiscsak léteznek egyéniségek és egyedi bírói döntések.