Orbán bebizonyította alkalmatlanságát a vezetésre
Egy fröccsöntő kisiparos is tudja, hogy csak azt érdemes gyártani, amit el is tud adni.
A politika, a szakma és a gazdaság egyidejű harmóniája vezethet csak el a versenyképességhez.
A szerző a Miniszterelnökség szakmai főtanácsadója
A választások után mindenkit foglalkoztat, vajon milyen strukturális változásokon esik át a közigazgatás az új kormány felállásával. Az már nehezen vitatható tény, hogy Magyarországon politikai kormányzás van. Azonban a kormányzó párt hosszú évek óta törekszik arra, hogy egy markáns választóvonal legyen a központi és helyi közigazgatás között. Az előbbi tulajdonképpen a tárcákon belül zajló közpolitika „csinálást”, míg az alsóbb szinteken a klasszikus hatósági „ügyezést” jelenti. Ennélfogva senki nem vitathatja el a közigazgatás átpolitizáltságának szükségességét, ahogy a szakmaiságának létjogosultságát sem. Utóbbiban éppen az aktuális jogszabályok adják meg a feladatellátás kereteit, ergo egyik nem sérülhet a másik javára. Tehát azt vizsgálni, mennyire átpolitizált a közigazgatás vagy mennyiben szakmaiatlan, szinte teljesen szükségtelen.
Amiért mégis érdemes boncolgatni a témát, az az, hogy 2010 – ad absurdum, 1998 – óta sokszor és sokat változott a struktúra és a személyi állomány kérdésköre. Némely hangok kritikusan szólnak, amikor a szakmai elit hiányáért kongatják a vészharangot, mások pedig amellett érvelnek, hogy igenis szükséges a politikai gondolkodást is beleszőni az „ügyezésbe”.
Tény, hogy ha egy nagyvállalatnak fogjuk fel magát az államot, akkor igenis szükséges minden egyes szinten a tulajdonosi
szemlélet, amely révén a profit maximalizálható.
Éppen ezért, ha a kvázi tulajdonosok a politikusok, úgy az alsóbb szinteken is érdemes legalább az aktuális politikai érdekeket, törekvéseket szem előtt tartani. Így válik egységes rendszerré a nagy egész.
Az elmúlt húsz esztendőm nagy részét a közigazgatás valamely szintjén töltöttem, 2010 előtt több, utóbb már kevesebb vita folyt a közigazgatás és a politika versengő párhuzamáról. Azt figyeltem meg, hogy idővel egyenesen arányosan csökkent azok száma, akik még értik például a Magyary, Concha, Ereky írásai révén alkotott közigazgatási iskolákat, rendszerezést, fejlesztési szándékokat. Egyre többen vannak viszont, akik nem csupán lojálisak, de értik is a politikai gondolkodás logikáját, szükségszerű
törvényeit. Ez pedig például egy-egy kodifikáció során látható konfliktusokat szült, hiszen a személyi állomány egy része a szakmai szabályainak – olykor az „így szoktuk” logikájának – felrúgása miatt duzzogott, a politikusok pedig a technokrata attitűd miatt utálkoztak.
A legfontosabb kérdés így az lehet:
A pragmatizmus oldaláról megragadva: van-e értelme a 21. században a közigazgatásnak? Mit jelent manapság a köz és mit kell rajta igazgatni? Miként kapcsolódik a politika a közigazgatáshoz, miért fontos, hogy ezek egészséges együttélése tegye versenyképessé a kormányzást?
Ahhoz, hogy eljussunk a végső következtetésig, tudományosan számba kellene venni a történelmi fejlődést, a dogmatikai környezet változását, a jogszabályalkotási dömpingből fakadó feladatterhelés, továbbá a 21. századi állam új típusú sajátosságait.
Sokan és sokféleképpen leírták már, hogy mit jelent a közigazgatás, mi a haszna, értelme, hogyan kell mérni, hatékonnyá tenni vagy éppen a bürokráciát csökkenteni, azaz jó államot csinálni. Ezeket a témákat meghagyom a tudósoknak, szakmai műhelyeknek további gondolkodásra. Megjegyzem, a tudósok csak elhanyagolható része dolgozott közigazgatásban, ahogy én sem vagyok tudós. Tehát minden megállapításukat – miként az enyémeimet is – kellő fenntartással kell kezelni.
Gyorstalpaló. Ahhoz, hogy közigazgatás létezzen, három dologra van szükség: állam, állampolgár és az ő metszéspontjuk, a(szakmai vagy politikai) ügy. A közigazgatás tehát egy keretrendszer, egy sematikus modell, amely bizonyos szabályok szerint rendezi be az állam és az állampolgárok találkozásait. Politikai (azaz felsőbb) szinten kevésbé szabályozott, mint hatósági szinten.
amely nem csupán a jogszabályok végrehajtásának terepe, hanem az országot vezetői politikusaink szakmai stábjainak szakpolitikaalkotó közege is. A kormány, mint az egyes tárcák (szakigazgatási területek) vezetőiből álló testület, önmagában közigazgatási csúcsszerv. Ugyanakkor a tárca vezetői politikusok, tehát az elején lefektetett tétel, amely szerint politikai kormányzás van, többszörösen igaz. Egy politikus (általában) nem közigazgatási szakember, noha az alárendeltségében működő tárcának, szakigazgatási területeknek mégiscsak a vezetője. Ebben az esetben a kérdésfeltevés is értelmetlen, hiszen belátható, nem lehet egy politikusnak a politika kizárásával közigazgatási szervezeteket irányítani.
Ebből következik, hogy az aktuális politikai berendezkedés tükörképévé válik a közigazgatás központi része. Szűkebb értelemben a (hatósági) közigazgatás a néni az ablakban, aki vagy emberarcú és felkészült, vagy túlterhelt és nem éppen naprakész. Tágabb értelemben pedig egy egész ország működésének, megszervezésének, szakmai kihívásait kezelni tudó, a váratlan eseményekhez alkalmazkodni képes politika vezérelt közeg. A közigazgatás vagy kormányzás minőségének megítélése tehát közpolitikai és hatósági szinten is a személyi állománytól, az ügyfélélménytől vagy annak hiányától, nem utolsó sorban a kulturált körülmények között, flottul elintézett ügyek számától függ. És ez teljesen mindegy, hogy hatósági vagy politikai téma.
Szokás a közigazgatásfejlesztést a digitális kor kihívásaival azonosítani. Közpolitika szintjén fontos a személyes politikai jelenlét, a kormányprogram végrehajtása ugyanis egy személyes ügy, amelyre a választók felhatalmazása révén jogosultak a politikusok.
Hatósági szinten viszont az ügyek nagy része egy logikai buborékban felszívódhat,
Az infrastruktúra és személyi igénye nulla lesz. Ennek megfelelően a közpolitika „csinálás” szintjén zajlik majd a nagy szakrendszerek, az adatbázisok és a nyilvántartások és egyéb keretrendszerek működtetése.
A kormányzás, a közigazgatás szerepének vizsgálata kulcsfontosságú az ország versenyképességének alakulásában, még akkor is, ha a közszektor már nem közvetlen szereplője, sokkal inkább katalizátora, információs központja az ország gazdasági fejlődésének. A kormányzat gazdasági szektorral kialakított kapcsolata, ennek igazgatási szervezeti megoldásai mellett meghatározó a gazdaságfejlesztés optimális térbeli dimenzióinak és közigazgatás területi illetékességének a viszonyrendszere is.
Ehhez pedig a politika fontos kötőerő, hiszen a megválasztott képviselők ismerik a rájuk bízott térség gazdasági viszonyait, érdekeit és törekvéseit. Az ebben történő együttműködéshez pedig megfelelő forrásokra, hatáskörre, intézményi és személyi kapacitásokra, jó közigazgatási intézményrendszerre van szükség.
Konklúzió
Ha a közigazgatás jó minőségű szakmai munkát végez, a politikus ellátja a vállalt feladatát, a gazdasági élet szereplői boldogulnak, akkor
Ennélfogva hagyni kell beszivárogni a politikát a közigazgatásba és egy időben engedni a politikusoknak megtanulni az ágazati logikát. Ezek révén megnyílik az út a gazdasági szereplőknek, hogy a lehető legjobb „ügyfélélményt” kapják az államtól, ergo sikeresebb, strukturáltan támogatott és versenyképes gazdaság épüljön. Végső soron csak olyan ember vegyen részt a közigazgatási munkában, aki érti és elfogadja a politika, a szakma és a gazdaság egyidejű harmóniájának szükségességét.
Nyitófotó: MTI