Nem lepett meg a fröcsögő gyűlölet, hiszen Gyurcsány Ferencnek az előválasztás második fordulója lezárultakor nyomban eszébe jutott, hogy a parlamenti szabályok szerint nem az előválasztás győztese lesz a miniszterelnök (hiszen az előválasztás intézményét a magyar Corpus Juris nem is ismeri), hanem az, akit a képviselők többsége megválaszt. A kevéssé népszerű pártelnök addigra nyilván elfelejtette, hogy az előválasztásról a hat ellenzéki párt együttesen állapodott meg. Az efféle feledékenységet az üzleti életben szerződésszegésnek nevezik, és általában súlyos kötbérrel büntetik. Újév után Gyurcsány észbe kapott, és elismerte, hogy Márki-Zay nélkül nincs ellenzéki győzelem, de a vereség estéjén megint kibukott belőle a mélységes sérelem, hogy az előválasztást nem az ő jelöltje, az ő fenséges személyét reprezentáló felesége nyerte meg, hanem a vidéki gyütt-ment. A hajóskapitányokat se választják, mondta sértődötten, hajóskapitányi oklevele nyilván csak neki van, el is süllyedt a hajója 2010-ben – ez csak elégséges bizonyítéka a rátermettségének.
Márki-Zay Péter az eredményváró színpadán búcsúzott… mitől is? Talán csak attól a viharos néhány hónaptól, amelyet a politika első vonalában töltött. Azóta már bejelentette, lemond a mandátumáról, városa élén folytatja a munkáját. Ha történetesen megkérdez, már április 3-án este ezt tanácsolom neki. De miért kérdezett volna meg? Néhányszor találkoztunk, váltottunk pár szót, de személyes kapcsolatba nem kerültünk. A családján kívül a pártvezetők közül csak Donáth Anna és Karácsony Gergely ment fel vele a színpadra.
A kampányban MZP-n kívül csak Karácsony Gergely viselkedett úriemberként. (Meg persze Donáth Anna is, de hát őt mégsem nevezhetem úriembernek.) Amikor még úgy tetszett, hogy Karácsony nem lép vissza Márki-Zay javára, az MSZP zombijának neveztem. Aztán visszalépett, én meg szégyelltem magam az elhamarkodott ítélet miatt. És azt képzelte, hogy kettejük tandemje fogja vezetni az országot. Talán jobb is, hogy ez az ellenzék nem nyerte meg a választást. Épp úgy nem tudtak volna egyetértésre jutni, ahogy az 1905-ös sokpárti koalíció sem tudott. (Lásd erről Révész Sándor leírását kiváló választástörténeti könyvében.)”