Egykor kedveltem Orbán Viktort

„Olyan leckék, amelyeket az emberiség fennmaradása miatt végre meg kellene már tanulnunk. A legfontosabb ilyen lecke az, hogy mindig teljesen egyértelmű, hogy ki az agresszor és ki az áldozat! Mégis. A politika olyan csalárd játékot űz az emberekkel, hogy szűntelenül az ellenkezőjét hazudja nekik. Jól emlékszem szülővárosomban egy emlékműre. A város legmagasabb pontján állt, onnan magasodott az egekbe. Leginkább egy hajó formára emlékeztetett, bár később megtudtam róla, hogy a formáját egy francia parfümről mintázták. Amikor gyermek voltam még egy vörös csillag éktelenkedett a tetején. Azt mondták rá az iskolában a tanáraim, hogy ez egy felszabadulási emlékmű és hogy az oroszok felszabadítottak bennünket a náci agresszorok gonosz csapdájából, amiért örök hálával tartozunk, de legalábbis hűséges önalávetéssel.

A szüleim otthon viszont azt mondták, hogy nem, ez nem a felszabadulás, hanem az elnyomás és a megszállás szimbóluma és hogy Magyarország addig nem lesz szabad ország, amíg a ruszkik nem mennek haza. »Ruszkik haza!« – mondta egykor Orbán Viktor is, akkoriban még nagyon kedveltem. De most valahogy úgy tűnik, hogy teljesen elfelejtette már ezeket a szavakat. Pedig ahogy akkor, most is teljesen egyértelmű, hogy ki a gonosz és kik az áldozatok! Ha a politikusaink össze is akarnak bennünket zavarni, ne hagyjuk! Mi álljunk a valódi áldozatok oldalára, velük legyünk szolidárisak! És mondjuk ki, hogy Putyin és az orosz hadvezérek egy szuverén ország földjét tapossák most vérestalpú tankjaikkal. És a szabadság az ukrán nép számára majd akkor jön el, ha végre eltakarodnak onnan. »Ruszkik haza!«”

Nyitókép: Perintfalvi Rita Facebook-oldala