A társalgás dicsérete

„Bármely eleven és szabad oktatási közegben a tanárok és diákok közötti fesztelen és játékos beszélgetéseknek az oktatás szerves részét kell képezniük. Sok végzős hallgató helyesen vélekedik úgy, hogy a többi diákkal és tanárral folytatott kötetlen eszmecserékből ugyanannyit tanult, mint az előadásokból, könyvekből és laboratóriumi kísérletekből. Amint már fentebb rámutattam, a társalgás arra ösztönzi a diákokat, hogy megtanulják a dolgokat a beszélgetőtársuk szemével, más nézőpontból látni, és azt, hogy hogyan lehet leküzdeni a túlzott leegyszerűsítés és a kirekesztés állandó kísértését. Segít nekik abban, hogy tisztázzák és megfogalmazzák gondolataikat, és ami talán még fontosabb, hogy eredeti meglátásokkal álljanak elő. Emellett elsajátítják a komoly társalgáshoz szükséges intellektuális és erkölcsi szokásokat is: megtanulnak jól és könnyedén beszélni, egy problémát különböző nézőpontokból megragadni, elvetni a téves gondolatokat, az elvont eszméket a jelen valósághoz kötni, toleránsan és tisztelettel bánni másokkal, és tapintatosan megfogalmazni a kéréseket. A diákok azt is megtanulják, hogy a demokráciában a személyes beszélgetés a kívánatos polgári szerepvállalás elsődleges feltétele.

John Henry Newman az egyetemek természetéről és funkcióiról írt briliáns és máig aktuális könyvében azon tűnődött, hogy miért azokból az iskolákból kerülnek ki a legkreatívabb elmék, ahol a tanítás a legunalmasabb és legkevésbé inspiráló.

Mi ennek a magyarázata? »Ha lelkes, nyitott szívű, együtt érző és figyelmes fiatalok sokasága összejön és szabadon keveredik egymással, akkor biztos, hogy tanulnak egymástól, még akkor is, ha nincs, aki tanítsa őket; a beszélgetés előadások sorozatával érnek fel mindannyiuk számára, és nap nap után új eszméket és nézeteket, friss gondolatanyagot, valamint az ítélkezés és a cselekvés világos elveit sajátítják el a maguk számára«.”