Ezekben a pillanatokban születik egy újabb traumatizált nemzedék

„Oroszország – Ukrajna

Nemrég Szerbiában jártam és a határt átlépve az út szélén megláttam azokat a fiatal sötéthajú, barnabőrű srácokat, akikről mi csak statisztikai számokként hallunk. Belenéztem az arcukba és láttam a félelmet, a szomorúságot, a haragot, a tehetetlen indulatot. Arra gondoltam: »Édes Istenem, miket élhettek át ezek a fiúk, amíg idáig eljutottak? Még a gimiben lenne a helyük, esténként a meleg otthonukban kellene lehajtaniuk a fejüket, miután kerekre ették a hasukat az anyukájuk főztjével. Mennyi trauma, fájdalom, rettegés és szenvedés lehet mögöttük? Hányszor dőltek már romba az álmaik, a terveik, a céljaik? Kit okolnak vajon mindezért, kire haragudhatnak a saját sorsuk zátonyai miatt? És vajon lesz majd annyi érzelmi intelligenciájuk, hogy a traumáikból gyógyulást keressenek, vagy gondolkodás nélkül rázúdítják őket másokra?«

Aztán tegnap bekapcsoltam a tévét és ömlöttek rám a rettenetes képsorok, amelyek alig néhány száz kilométerre tőlünk készültek. Amitől mindenki tartott, de senki sem hitt, mégiscsak bekövetkezett: Oroszország megtámadta Ukrajnát. Persze szép cukormázas és hazafias retorikába csomagolva, de a tény mégiscsak tény: Már Kijevben is robbannak a lövedékek. Két érzés jelent meg bennem, párhuzamosan küzdve a figyelmemért.

Az egyik az együttérzés és mély szomorúság azokért, akik most az életüket féltik, akik a légvédelmi szirénák idegborzoló hangjára ébrednek az éjszaka közepén, akik elveszíteni látják mindazt, amiért egész eddigi életükben dolgoztak, akik alól egy pillanat alatt kihúzták a talajt. Ha becsukom a szemem, akkor is látom magam előtt a kis Aleksejt, akit a szülei babakocsiban toltak le a metróaluljáróba abban a reményben, hogy a föld alatt oltalmat találnak a bombák pusztításától.

Mindeközben feltörtek bennem a saját traumáim is, amelyeket szintén egy íróasztalnál ülő korlátolt problémamegoldó képességű, ám annál nagyobb hatalmi ambícióktól duzzadó politikus zúdított rám tizenéves koromban abban a rémségben, amit azóta »délszláv háborúként« emlegetünk. Újra láttam magam előtt a 17 éveskori énemet, ahogy értetlenül állok egy barátom temetésén, aki csak annyival volt szerencsétlenebb mint én, hogy egy évvel korábban született, ezért hamarabb kapott behívót. Újra láttam magam előtt Attila édesapját, aki a fia halálhírének hallatára egyetlen nap alatt változott erőtől duzzadó negyvenes férfiból hófehér hajú, ráncos aggastyánná. Újra átéltem azoknak a szörnyű éjszakáknak a hangulatát, amelyekben éberen figyeltük mikor áll meg a ház előtt egy autó – amely családok százainál begyűjtötte már a harcolni képes férfiakat – hogy a hátsó ajtón át a kerten keresztül az erdőbe futhassunk menedékért. Újra belém nyilallt az érzés, ahogyan az érettségi bizonyítványom kézhezvételének másnapján egy biciklivel és egy reklámszatyornyi ruhával elindultam Magyarország felé, miközben kortársaim egy része már a teherautón ült egyenruhában...”

(Fotó: Kutyáját viszi egy férfi az utcán egy tüzérségi találatot kapott ház mellett a délkelet-ukrajnai Mariupolban 2022. február 24-én. MTI/AP/Jevhen Maloletka)