Szétszakadt társadalmak egyesüljetek!

„A posztmodern nyugaton a politikusok és elemzők sokat beszélnek arról, hogy az egyes társadalmak kettészakadtak. Nem jóléti értelemben, hanem ideológiailag: a »táborok« egyre jobban tömörülnek, egyre kevésbé tudják megérteni egymást, egyre hangosabbak. És ez, mondják az elemzők, egy veszélyes folyamat, ami ilyen vagy olyan formában a társadalom destabilizációjához vezethet. Ennek fényében egyáltalán nem véletlen az, hogy a politikusok világszerte nagyon szeretnek a nemzet, a nép, a társadalom egységéről beszélni. Azzal az ígérettel kampányolni, hogy »betemetik az árkokat«, hogy létrehozzák a társadalmi kiegyezést.

Nincs ebben semmi különös, hiszen a választó, úgy általában az ember szereti, ha béke és nyugalom uralkodik, ha a lényegi kérdésekben mindenki egyetért, ha kedves, értelmes, tiszteletteljes párbeszédet lát ellentétes oldalon ülők között. Szóval, nem hibáztatható egy politikus akkor, amikor erre az ember legmélyéből fakadó vágyra apellál.

Joseph Biden amerikai elnök beiktatási beszédének központi eleme a szétszakadt amerikai társadalom egységesítésének ígérete volt. A »unity« (egység) szót kilenc alkalommal használta, és bár azt a »demokrácia legmegfoghatatlanabb« fogalmaként definiálta, mégis úgy beszélt róla, mint egy magától értetődő dologról. Beszédének közepén rámutatott arra, hogy az egységért harcolni kell, le kell győzni azokat az »erőket, amelyek megosztanak minket«. Hogy ezek az erők pontosan mik, vagy kik, arra a tevékenységével mutatott rá: hivatalba lépését követően rögtön hozzáfogott az amerikai társadalom totális átalakításához. Az Egyesült Államok történetének legradikálisabban baloldali, kommunisztikus ideológiákat támogató elnökeként olyan »egységet« épít, amelyben a hagyományos társadalmi értékekben hívők elhallgattatásával, ellehetetlenítésével egyértelműen rámutat, hogy mik, kik azok az »erők«, akik szerinte a szakadást okozzák, akik ellen harcolni kell.

Így könnyű… Sőt, engedtessék meg, hogy azt mondjam, azt a fajta egységet, amiről ő beszél, csak így lehet megvalósítani. Hiszen azok a kérdések, amelyekben a legnagyobb szakadás van – az emberi élet szentsége, az emberi méltóság, a házasság, a család, a gyermekek, kiskorúak védelme – olyan elvek mentén helyezkednek el, amelyekről lehetnek ellentétes vélemények, de soha nem lehet konszenzus. Mégpedig azért nem, mert maga az igazság, mint kétélű kard fekszik a felek között. Mert ezek olyan kérdések, amelyekre a válasz vagy fekete vagy fehér, nincs szürke. A gyermek az anyaméhben vagy ember, vagy nem, ha pedig az, akkor ugyanolyan joga van az élethez, mint a már megszületetteknek. A férfi, a nő, a nemek vagy magától értetődő biológiai, antropológiai kategóriák, vagy nem azok. Itt sincs lehetőség a konszenzusra, az egyik oldalnak igaza van, a másiknak meg nincs…

Magyarországon is egyre többször hangzik el az ország egységesítésének ígérete a progressszív oldalon. Egymást túllicitálva beszélnek a baloldali, liberális politikusok a sokszínűségről, az elfogadásról, az egység szükségességéről. Egyikük a Budapest Pride után posztolt a legnagyobb közösségi oldalon, kifejezve örömét a felett, hogy milyen sokan tettek hitet a kirekesztés ellen. Feltettem neki a kérdést kommentben, hogy szerinte, ha ők nyernek 2022-ben nekem, a keresztény családapának, aki szerint a férfi és a nő annak születik, a szexuális hajlam viszont nem veleszületett, aki szerint nem létezik olyan, hogy abortuszhoz való jog, lesz-e helyem ebben a sokszínű és elfogadó társadalomban.

Természetesen nem válaszolt a posztomra.

Mert mit is válaszolhatott volna? Ha azt mondja, lesz helyem egy ilyen társadalomban, ellene megy annak, amin az egész ideológiai rendszere, egy vadonatúj, a történelemben eddig még soha nem létezett társadalmi rend, egy »szép új világ« alapul. Ha meg azt mondja, amit feltehetően gondol, hogy nekem az általuk elképzelt társadalomban maximum a csendes visszavonultság jut majd, akkor olyat mond, amivel még a saját választói között sem lesz feltétlenül népszerű.

Konszenzus tehát nem lehetséges, de azért beszélgetni csak kell, nem? Feltétlenül.

És itt látom én a hitét komolyan gondoló, azt megélő keresztények szerepét, ha tetszik hivatását.

Beszélnünk kell, ki kell mondanunk az igazságot kertelés nélkül, de nem azzal a céllal, hogy bántsunk, elkerülve a sajnos mindkét oldalon egyre jobban elharapózó személyeskedést, a másikat megalázó, lekicsinylő, semmibe vevő, ledorongoló stílust.

Mert ha komolyan gondoljuk azt, hogy keresztények vagyunk, akkor a mi célunk nem lehet az, hogy a másikat megsemmisítsük, hanem hogy az érveinkkel, a másik embert mindig tisztelő, kulturált vitavezetésünkkel, személyes példánkkal kísérletet tegyünk a meggyőzésükre.

Ami nem mindig fog sikerülni.

Azonban ha csak annyit elérünk, hogy vitapartnerünk is azzal a tisztelettel és megbecsüléssel fordul felénk és a személyes meggyőződésünk felé, amellyel mi őfelé, akkor már többet tettünk a társadalmi egységért, mint az »árkok betemetésére« felesküdött politikusok és megmondó emberek.”

Nyitókép: Facebook