Márki-Zay Péter jelenleg az egyetlen esély, amit igenis meg kell játszani

„Vágó Gábor, az LMP politikusa pár hete vágta arcomba a kérdést: mikor veszem le végre a kezem Márki-Zay Péterről? Sorban adta elő a megszokott érveket, amelyeket a kormánypárti és ellenzéki véleményformálók zöme unalomig ismételget: együttműködésre képtelen, öntörvényű, érzéketlen neoliberális, aki nem fogadja el a politikai realitásokat, nem köt elég kompromisszumot és így tovább.

Nos, az a tény, hogy Márki-Zay Péter öntörvényű, meg az a tény, hogy nem könnyen köt kompromisszumot az ellenzék politikai szereplőivel, az én szememben épp az alkalmasságának a jele. Márki-Zay Péter mellett az a legfőbb érv, hogy a politikai osztályon kívülről jön, úgyhogy nem k.rvult el az elmúlt évtizedekben, s amíg nem is akar beilleszkedni ebbe az elitbe, addig fennen hordozza az ellenzékváltás ügyét, amelyet már cserben hagyott a Jobbik, az LMP és a Momentum, mely szervezetek az utódpárt kihívóiból mára a probléma részeivé váltak.

Nem tagadom, hogy engem is zavar Márki-Zay Péter neoliberalizmusa és piacfetisizmusa, bár én ezt nem lelketlen doktrínerségnek, hanem a regionális normáktól eltérő szocializáltságnak látom. Márki-Zay Péter nem állami állásban és nem országgyűlési képviselőként lett neoliberális, mint a hazai politikai osztály tagjainak többsége, akik soha egyetlen percig nem versenyeztek a piacon, mindössze a társadalmat oktatták ki erről. Márki-Zay Péter az Egyesült Államokban élt és dolgozott, úgyhogy az ottani céges kultúra szocializálta. Miniszterelnökként akár hasznára is lehet, hogy látott belülről egy működő piacgazdaságot, már ha nem veszi a fejébe, hogy rendeleti úton vállalkozóvá formálja a Homo kádárikuszt, akit az államszocializmus és az Orbán-rendszer egyaránt jobbágyként kezelt.

Csak annyit bírtam mondani Vágó Gábornak, hogy kérem, értse meg, hogy én meg a többi magyar nem vagyunk politikusok, mi nem élünk meg abból, hogy az Orbán-rendszer ellenzéke vagyunk. Nekünk nincs még négy évünk arra a közép-ázsiai típusú illiberalizmusra, ami itt megy. A Magyarországon élő harmincasok és negyvenesek gyerekei most járnak iskolába, ők pedig szeretnék, hogy korszerű oktatásban részesüljenek. A pedofíliával meggyanúsított homoszexuális állampolgárok most akarnak örökbe fogadni, a hazai vállalkozók megtartanák a cégüket, ha lehet, a betegek gyógyulni, a leszakadottak esélyt kapni óhajtanak – a romjaiban lévő egészségügyi és szociális rendszer pedig erre jelenleg alig nyújt kilátást.

A Nyugathoz tartozás ezeréves magyar álma sürgetőbb, mint valaha – hisz Magyarország ezúttal nem téblábol, ahogy történelmének nagy részében, hanem az ellenkező irányba robog. A jelenleg fennálló ellenforradalmi rendszer hiába hazudja, nem az 1917-es orosz szocialista forradalommal, hanem az 1789-es francia polgári forradalommal szemben létesült – a polgárosodás ügyével szemben, azzal a rég időszerű társadalmi átalakulással szemben, amiért az 1848-asok és az 1956-osok a vérüket hullajtották. Vágó Gábor és a méltóságos politikai osztály fényesen megél az ürülék mindennapos keveréséből, az árulásaiból meg a Márki-Zay Péter láttán való fintorgásából, de nekem meg az ellenzéki érzelmű magyaroknak nincs további négy évünk arra, ami felett az Orbán-rendszer társutasai nagyokat sóhajtozva valahogy csak napirendre térnek.

Egyébként meg: mi is Márki-Zay Péter miniszterelnöki címének az alternatívája? Az, hogy az ellenzéki állampolgárok 2026-ban leszavazhatnak Gyurcsány Ferenc feleségére? Ennek reményében kellene annyira óhajtani Márki-Zay Péter bukását? Vagy Vágó Gábor tényleg úgy véli, hogy a magyaroknak van még négy évük? Az ország elleni uniós eljárások lassan elérik azt a kritikus pontot, amikor elzárulnak a nyugati pénzcsapok – s miközben az ellenzéki szavazó afelett élvezkedik, hogy a fideszes oligarchák nem fognak tudni annyit lopni, mint mostanáig tették, abba bele sem gondol, hogy mindeddig ezek a források tartották működésben a magyar gazdaságot. Igaz, hogy nagyrészt korrupcióra vagy értelmetlen beruházásokra mentek el, de jelen vannak a hazai piac vérkeringésében, a magyarok nyugdíjában és fizetésében. Ha ezek az uniós pénzek elapadnak, Orbán Viktor és bűntársai milliárdokat buknak majd, de így is százmilliárdjaik maradnak – a magyarok viszont azt a nyomorult életszínvonalukat veszíthetik el, ami egyáltalán nem ilyen természetes az Európai Unión kívüli illiberális államokban, Fehéroroszországban vagy Kazahsztánban.

Meglehet, hogy azoknak van igazuk, akik szerint nincs különbség: ez az ellenzék pont ugyanolyan hitvány Márki-Zay Péterrel, mint nélküle, őt meg amúgy is ledarálják majd a pártok. Csakhogy ez esetben sem értem, mit kockáztat az ellenzék azzal, ha esélyt ad egy olyan miniszterelnök-jelöltnek, aki kétszer győzött Hódmezővásárhelyen, majd győzött az ellenzéki előválasztáson – mindegyik alkalommal a bukmékerek oddsainak ellenében. Mi derülhet ki? Hogy az ellenzékiek nem a megfelelő emberbe fektették a reményt? El fogják tudni viselni – ahogy elviselték nyolc éve, és ahogy elviselték négy éve is.

Életemnek csaknem a felét Gyurcsány Ferenc és Orbán Viktor rendszerében éltem le – és nem különböztek olyan nagyon. Végignéztem, mit tesz az aljas és hazug politikai osztály, a permanens polgárháború és a nagyüzemi korrupció a hazámmal meg annak a harminchárom éve ölébe hullott szabadságával. Ez most huszonkét év – ha Márki-Zay Péter bukik, hamarosan több lesz, mint negyedszázad. Ha van bármennyire kicsiny esély arra, hogy Magyarország sorsa jobbra forduljon, azt kénytelen vagyok megjátszani, mert vészesen fogy az időm. Már a változás puszta lehetősége is lelkesítő érzést kelt – mint amikor az Országgyűlés rothadástól bűzlő üléstermében feltűnik egy új arc, és váratlanul a bezárt ablakhoz lép.”

Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt