Kitaláltunk egy gendert

„Ne is kérdezd!” – válaszolta szipogva a cimbora, amikor hogyléte felől érdeklődtem – „túráztunk az asszonnyal, jött ez a rohadt hideg, és most…” – itt félre kellett tennie egy percre a telefont, hogy kitrombitálja a feszültséget egy zsebkendőbe, jó hosszan. Megértően bólogattam, csak úgy magamnak, aztán bevallottam neki: magam sem érzem százszázalékosan egészségesnek magam, de ha egyszer az a nyüves teszt negatívat mutatott, akkor egyrészt dolgozni kell, másrészt ez bizony csak a szezonális influenza lesz: torokfájás, orrfolyás, valamint az érzés, mintha egy bogár lennék, akit körülbelül a hátgerince közepénél felszúrtak egy nagy kampós tűre, és igyekeznének visszahúzni az ágyba.

Na igen, bezzeg a nők, azok ilyenkor köhintenek kettőt, aztán mennek tovább, mint a gép, csinálják, nyomják, hajtják a dolgokat – még, hogy gyengébbik nem!

„Ha eléggé felvilágosultak lennénk, nőnek vallhatnánk magunkat!” – pörcent fel valamelyikünkben a gondolat kettőnk közül, aki nem én voltam. „Sajnos nem mennénk semmire, ezek a hülye baktériumok meg vírusok már csak ilyen konzervatívak” – intettem le. De a gondolat befészkelte magát a fejünkbe, és valamivel később, amikor már biztonsággal megtehettük, le is ültünk egy megfelelő műintézménybe kidolgozni a fontosabb irányelveket. Tudniillik a kórokozókat nem tudja beidézni a tisztelt bíróság azon az alapon, hogy túlfertőzött minket, pedig nők vagyunk, ahogy a haladók – nagyon helyesen – vádlottak padjára ültetik azt, aki szerint attól még, hogy valaki, aki alul-felül férfiember, még nem lesz nőstény mogyorós pele, bármit is képzel magáról. Nem, a baktériumok meg a vírusok még nem tartanak ott, hogy ilyen haladó gondolatokat megértsenek, nem véletlenül nincsen mondjuk Hintabacin Alapítvány, vagy kanyarópride.

Maradt tehát a másik fele a dolognak: valahogy rámutatni a hátrányos genderhelyzetünkre, amiért a társadalomnak kell minket kárpótolnia mindenfélékkel. Először is tehát el kellett neveznünk magunkat valahogyan. A „megfázás”, esetleg „influenza” és a „férfi” szavakat akartuk belefoglalni, hogy érthető legyen a lényeg: olyan férfiak vagyunk, akik megfázottként határozzák meg magukat. De az „influenszer” sajnos már foglalt volt, a „hapci hapsi”-val a Warner Brosnak lettek volna szerzői jogi problémái. Így végül a nemzetközileg is jól csengő „flu-man” elnevezés mellett döntöttünk, mert jól passzol a meglévő szókészlethez (pl. „genderfluid”), nem beszélve a szuperhősi jellegéről, ami rímel például a hasonlóan szerénykedő „drag queen” elnevezésre – de a hazai közösség felé kikacsintva

Miután gratuláltunk magunknak, és két újabb korsót áldoztunk a társadalmi igazságosság és az érzékenyítés oltárán, rögzítettük magunkban, hogy nem kell feltalálni a spanyolviaszt, elvégre kimunkált modellek léteznek arra vonatkozólag, hogyan érdemes innentől eljárni flu-man társaink érdekében.

Először is, rögzíteni kellett, hogy nem mi találtuk ki, hogy mások akarunk lenni, hanem biológiai okai vannak ennek: mi férfiak, bocsánat, flu-man-ek egyszerűen hajlamosabbak rosszabbul viselni a felsőlégúti megbetegedéseket, mint az összes többi gender tagjai. Fontos, hogy nem a szocializáció az oka, sem az esetleg rendszeresen kihagyott edzések vagy zöldségek miatt leromlott immunrendszer, sem az, hogy adott esetben ingujjban hősködtük ki a karácsonyfát a megfelelő gyűjtőpontig az utcán, és véletlenül sem az, hogy túl sokat maradtunk a kocsmán kívül a dohányos cimborákkal, a folyékony kabátot is elegendőnek gondolva az időjárás viszontagságai ellen, de nem ám! A biológia és a társadalom a hibás, aki egyéni felelősséget emleget, az – fázofób! A zászlónk lészen pedig fehér, sárgászöld foltokkal a taknyos zsebkendőket szimbolizálandó, és aki szerint ez gusztustalan, azt bepereljük, lemondatjuk, kiírjuk a késsel-villával evő emberek köréből!

Kezdtünk belemelegedni, noha éppen az ajtó mellett volt csak asztal, ahova rendszeresen szökött be a jeges huzat, ahogy nyitották-csukták az érkező vendégek. De szerencsére senki nem volt olyan kirekesztő, hogy minket hibáztasson azért, ha visszajön emiatt a tüsszögés…

No de vissza a mozgalomhoz! A többi már gyerekjáték: fel kell mérni először is, hogy hányan vagyunk, fel kell szorozni a becslést vagy százzal, hiszen nyilvánvalóan sokan rejtőzködnek. Főleg Magyarországon, ahol eleve magas a toxikus-maszkulin foximaxi-taxi, meg az efféle kirekesztő dolgok.

„Maga a nyugati civilizáció ilyen!” – mutattam rá, vagyis akartam rámutatni, azonban hamar beláttam, hogy eszmefuttatásom – miszerint a hűtőszekrény maga a hideg-meleg szegregáció, apartheid és Harmadik Birodalom – zsákutca, hiszen, ha valamit be kellene tiltani, az éppen a hideg (hideg = észak, észak = fehér ember, fehér ember = kirekesztés, megy ez!), így a hűtőszekrények és a mélyhűtők éppen a szövetségeseink, hiszen elszigetelik a normális világtól a hideget, legalább otthonaink safe space-eiben.

Maradtunk tehát a jól bejárt utakon. Eszerint a következő lépés a tudományos alapok kidolgozása lenne a mozgalom téziseinek alátámasztására. Vagyis: kell legalább egy-egy tanszék minden nagyobb európai és amerikai egyetemen. Ahol nincs, felháborodott diákokkal kell vörös festékkel befújni és ledönteni az elnyomó klímaberendezéseket. Kollégiumi helyeket, ösztöndíjakat, pályázatokat követelünk a flu-maneknek,

Aztán kellenek kutatócsoportok, lehetőleg uniós forrásból, de az se baj, ha a világ jobbításáért a maguk belső indíttatásából küzdő milliárdosok mellénk állnak, akiket ezért filantrópoknak nevezünk (a szó eredete a genderügyekben elkötelezett Fila márka és a „trópus” szót ötvözi, ennél tényleg nehéz lenne haladóbb megnevezést kitalálni!). Az Európai Bizottság kezdetnek kiutalhatna mondjuk néhány millió eurót, hogy összerakjuk a megfelelő civil-aktivista-kutató hálózatokat az említett tanszékekre is alapozva, amelyek éves jelentésekben fogják vizsgálni, hol mennyire fázofób a társadalom. Pontoznák, vagyis pontoznánk, és ahol kell, figyelmeztetnénk, reguláznánk, közleményeznénk, felszólítanánk minden felettes és alantas szervet, hogy büntessék meg a fázofób országokat, például forrásmegvonással vagy katonai megszállással. Minden ilyesmi pedig menne a közösségi médiába, ahonnan átvehetik a baráti szerkesztőségek független újságírói, akiket cserébe elvinnénk mindenféle frankó konferenciákra meg képzésekre, ők meg interjúkat csinálnának velünk, meg frissen öntudatra ébredt flu-manekkel…

Való igaz, hogy a néhányadik korsóra kicsit eltértünk a tárgytól. Például felmerült a Jégvarázs című rajzfilm és a Télapó betiltása, illetve előkerült a divatipar is, ahová a flu-manek is betörhetnének saját bátor kollekciókkal: a flu-manökenek például felvonulhatnának egy szál alsógatyában, mutatva, hogy nem a hőmérséklet határoz meg minket, csak a belsőnk! Megegyeztünk abban is, hogy szeretnénk egy 444-es riportot arról, hogy mennyivel sebezhetőbbek és kitettebbek vagyunk a koronavírus-járvány ideje alatt, hiszen már elfojtva (figyelem, kulcsszó!) tüsszenteni sem merünk a metrón, mert meglincselnek. „Ki sem merek lépni az ajtón, amióta megfáztam!” – tromfolt a cimbora.

Végül, hiszen minden fagyosszentnek maga felé hajlik a keze, csak úgy magunkban rögzítettük, hogy ennek a különféle, haladó nyilvánosságban folytatott vitában is nagy hasznát vesszük majd. Hiszen

Ha például valaki liberális, azaz elfogadja ezt az egész woke marhaságot, az eleve egy pont, az ilyen emberrel szemben mondjuk egy sima mezei konzervatívnak, mint mi, nem lehet igaza. Meg ugye, ha valaki simán nő, az csak plusz egy pont, de ha biszexuális, akkor az még egy. Valóban tehát hiába vagyok megfázva, alapból nem lenne semmi esélyem. De – fordulat! – én egy másik kisebbség tagja is vagyok! Szóval két pontom van, ennyivel pedig már elvileg egyenrangú vagyok egy szimpla liberális aktivista nővel, szóval merészelhetek vitába szállni olyan szellemi bajnokokkal, mint a magát misszionáriusnak képzelő teológusasszony (bár lehet, hogy ez csak póz), a határ-kerítésszaggató Szent Mora Liza, s a többiek. Persze csak addig, amíg meg nem fáznak. Bár attól nem tartok, a vastag bőr talán véd a hideg ellen is.

Nyitókép forrása: The Man Cold