Rákay egy gőgös kiskakas a hátsó udvarban

„Az a legnagyobb baj ezekkel a sehonnai, bitang kis ficsúrokkal, hogy annak ellenére, hogy övék az állam és az EU (tehát a magyar és európai pogárok adójából származó) támogatás döntő hányada, ők kapják az összes állami kitüntetést, amit egymásnak osztogatnak, övék a közmédia, ők ülnek az állami intézmények élén, sok milliós autókkal furikáznak, és nyaralnak amikor akarnak bárhol a világon, ahova az állam utaztatja őket, védve vannak az ügyészségtől, a bíróságtól, tehát hiába ők a mindent nyerők, mégis ilyen nyomorult lúzerlogika világlik ki minden megnyilvánulásokból. Se méltóság, se humor, se nagyvonalúság, se elegancia, se büszkeség, és legfőképpen: kétséges, vagy annál is rosszabb szakmaiság. Fröcsög belőlük a szorongás, a rettegés, a pitiáner infantilizmus. Óvodás gyerekek üvöltenek így, hogy végre szeressék már őket.

Azért harcolnak, azért nyivákolnak, mert legbelül érzik, hogy üresek, és ezt az ürességet, ha már igazi (nem pézen vett, nem hűséggel elért, nem mesterségesen gerjesztett) elismeréssel nem is, legalább önfényezéssel, meg mindent elsöprő agresszióval tömik tele. Minden, amihez hozzáfognak, és amit végül kipréselnek magukból, az leginkább szánalmas. Az összes tévéjük, újságjuk, felvonulásuk, fesztiváljuk, filmjük, színházuk, bármilyük szánalmas, mert merő bizonygatás. Nincs bennük semmi, amit érdemes volna megosztani másokkal, ezért csapnak akkora palávert minden körül, hogy a hitelesség és közérdek látszatát keltsék. »Nem volna más a helyzet, Kálmi.« Hiába buzizol, hiába taposol a feleségemen, nem lesz más a helyzet. Egy szerencsétlen, törtető paprikajancsi maradsz, akkor is, ha Londonban veszed a zakódat, ha az összes hasonló gyökér haverod előtt te lehetsz a sztár, akkor se leszel senki más, mint egy megafon valaki más kezében. Egyedül habkönnyű vagy, ha mögötted nem állnának, elfújna a szél.

Most mondhatnád, hogy »te vagy a senki, Árpi, te vagy, te vagy«, mert ez kívánkozna ki a fogad kerítésén, ezt az adok-kapok logikát tanultad és tetted magadévá, ezért szeretnek és tartanak téged az urak (akik inkább levágnák a kezüket, csak segíteni ne kelljen annak, aki semmi hasznot nem hajt nekik).  De bizony nagyot tévednél! Mert amíg te örök életedben bizonygatni fogod, hogy valaki vagy, és tekintesenek rád úgy, mint valami fároszra, én az ilyen erőlködést megvetem. Inkább legyek egy rozoga lélekvesztő a világ tengerén, mint egy gőgös kiskakas a hátsó udvarban. Erre a film-ügyre is csak azért reagáltam, mert egy újabb bizonyítékát láttam, mennyire leértékelődött a szakmaiság, és milyen újabb szintre emelkedett az arcátlanság. Rettenetesen fáj látnom, hogy nagyrabecsült szakmabelieknek kell eltűrniük ezt  a megállíthatatlannak tűnő szellemi összeomlást. Megrendítő átélni a színháziak és filmesek ilyen mértékű kiszolgáltatottságát.

Hát, hogy a fenébe ne érezném át az egzisztenciális félelmet. Hát, hogy a fenébe ne tudnám, mennyire megalázó körülmények között dolgoznak sokan. Hát, hogy ne sújtana le ez az egész szerencsétlenség, és a változtatásra való képtelenség. Szakmai életünk során az egyik legfájdalmasabb pillanat, amikor szemünket lesütve hallgatunk egy pojácát, aki ordas humorával leckéztet minket, mi meg követjük az utasításait, mert élni akarunk. Élni akarunk! Fájdalmas ez a hallgatás. Megértem. Tisztelem azokat, akik legalább nem tesznek úgy, mintha mindez rendben volna. Tisztelem azokat, akik merik vállalni a szomorúságot, a mások által megvetett, mert rettegett megrendültséget. Tisztelem azokat, akik hordani merik magukon a mélységes tragédia lenyomatát. Ez a tragédia, ez a kulturális pusztulás csak akkor emel fel minket egy kicsinykét, ha szigorú tekintettel, az infantilis, talmi felszabadulás látszatát is kerülve merünk szembenézni ezzel a viharral.”

Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd