A színpadra vizelés liberális esztétikájáról és a valódi katarzisról

„Figyelj, Schilling! Látom, hogy napok óta sem kiköpni, sem lenyelni nem vagy képes azt a tényt, hogy filmet készítünk Petőfiről és a márciusi ifjakról. Igazán szórakoztató, ahogy már jóelőre megjósolod, hogy selejtes fércmű lesz majd a végeredmény, miközben még egy percet sem forgattunk. A felszínen persze a személyemet támadod, mindenféle, velem kapcsolatos, hazug, tendenciózus percepciókat erősítve, de a kutya természetesen nem itt van elásva.

Pontosan tudjuk mindketten, nem az én produceri alkalmasságom, vagy épp alkalmatlanságom a tét ebben a rendkívül méltatlan diskurzusban. Ezért nem is fecsérelnék most túl hosszú leíró részeket arra, hogy elmeséljem: 30 éves pályafutásom alatt hány tucat tévéműsort találtam ki – köztük milliós nézettségű szórakoztató showműsorokat –, s nem részletezném, hány száz résznyi kulturális és történelmi sorozat fűződik a nevemhez, s ezúttal azt sem taglalnám hosszasan, mekkora stábokat fogtam már össze producerként, vagy épp tartalomfejlesztésért felelős cégvezetőként.

Abban pedig végképp nem merülnék el mélyebben – nehogy összetörjenek az engem, lassan negyedszázada kizárólag egy zenetévés »ficsúrként« aposztrofáló elvbarátaid szánnivalóan vicces percepciói –, hogy anno az ELTE »liberális keltetőjében«, művészetfilozófiát, művészettörténetet, film- és színházesztétikát hallgattam, például Spiró György kurzusain tanulva novellaírást...

De – mint említettem – nem ez bánt téged igazán, s nem is az, sok-e vagy kevés 4,5 milliárd egy grandiózus történelmi film elkészítésére. (Ráadásul úgy, hogy ebből az összegből felépítünk egy hatalamas, XIX. századi díszletvárost, amely megmarad, évtizedekeig termelve majd a pénzt a magyar államnak.)

Köztudott, hogy minden valamire való kultúrával és történelemmel rendelkező ország – a világ bármely szegletében – menetrendszerűen filmre viszi történelme legnagyobb tablóit, diadalait és kudarcait is – sokszor ennél nagyságrendekkel nagyobb összegeket is elköltve –, s teszi mindezt azért, hogy erősítse az adott társadalom kulturális szövetét, a nemzeti identitást és persze az egészséges patriotizmust.

Megérkeztünk, Schilling. Éppen az ilyesmit nem bírjátok ti haladárok, s éppen ezért fasisztázol – vállalhatatlanul ócska módon – már az első mondatodban. Mert a hozzád hasonló, kibillent lelkek számára minden, ami magyar, minden, ami a nemzeti érzületről, páratlanul színes történelmünkről szól, s mindaz, ami katartikusan felemelő, ami az előttünk itt járt nemzedékek nagyszerűségét ünnepli, az bántóan fájó, s kizárólag mucsaiság lehet csak, giccses árvalányhajazás...

A baj ott kezdődött, amikor félreértettétek azt a természetellenes marhaságot, hogy az esztétikai értelemben vett rútról be kell bizonyítani, hogy az a szép. Ezért is van az, hogy szemmel láthatóan teljesen mást jelent számotokra a művészet, s a katarzis, az arisztotelészi értelemben vett színházi és filmes »megtisztulás«, az úgynevezett »félelem és részvét«, amit a befogadó közönség a művészi produktum láttán érez.

Hogy nagyon leegyszerűsítsem: nekünk Dobó István esküje az Egri csillagokban, a Gladiátor, a Passió, a Rettenthetetlen című filmek torokszorító jelenetei, vagy mondjuk a Nemzeti Színház Vitéz lélek című előadása jelenti a valódi katartikus élményt.

A ti katarzisotok mi volna, Schilling? Netán a színpadon pohárba vizelés? Vagy az, amikor egyik nagyívű darabodban anyaszült meztelenül, egy szál falloszban hajkurászod kis számú közönséged tagjait, kezedben alkoholos filccel, azt követelve, írjanak bármelyik testrészedre üzenetet Orbán Viktornak?

Netán az, amikor hibbant feleséged – aki évtizedes »művészkarrierje« kapcsán kizárólag akkor volt képes egyetlen egyszer az országos sajtó hasábjaira keveredni, amikor Marton László rendezőt zaklatással vádolta – egyszerre két férfit elégített ki a színpadon, habteste minden részletét feltárva, a mazochisták legnagyobb örömére?

Ez volna a katarzis, Schilling? A művészet valódi értelme? Esetleg a Feketország című abnormális idiotizmusotok? Amelyben Lillád gumikesztyűs kézzel nyúlkál férfiak fenekében, majd ujját szereplőtársai orrába dugdossa? Vagy amikor decens nejed, Facebook videóiban Orbánt Hitlernek maszkírozva parodizálja, a tehetség hangyányi szikráját sem felvillantva?

Az a rossz hírem van Schilling, hogy – képletesen szólva – a feleséged Tolnay Klári vagy Ruttkai Éva képzeletbeli öltözőjében valószínűleg csikkszedő sem lehetne, ahogy te sem főzhetnél kávét Várkonyi Zoltánnak soha...

S ez a legfájdalmasabb nektek. Addig mondogattátok ugyanis magatoknak, hogy az igazi művész, a valódi értelmiségi csak baloldali lehet, hogy a végére elhittétek. Elhitettétek egymással, hogy világhírű zsenik vagytok, persze szigorúan Magyarország határain belül... Ahogy azt is, hogy a színházak, a filmek, a kultúra, az egyetemi katedrák világa a ti örökös hitbizományotok. Örök életre szólóan, plusz halhatatlanság. Persze.

Most pedig megsértődve a világra, önkéntes száműzetésetekben – ott Franciaország külsőn – deliráltok a magyar demokrácia haláláról, bárkit következmények nélkül bugrisoztok, náciztok infernális stílusban, mert ennyi maradt nektek: ez a ti szánni való életművetek elvitathatatlan része...

A karaván pedig halad. Készül már a film Petőfiékről, Hadik András huszárairól, az Aranybullát kiadó II. András koráról, a rendszerváltoztatás idején lezajlott taxisblokádról, s a magyar történelem megannyi érdekes, feldogozásra váró alakjáról, epizódjáról.

S ha április 3-án a magyarok jórésze újra a patrióta normalitás mellett teszi le a voksát, a »nyílt társadalom« életellenes abnormalitásával szemben, akkor ez a folyamat bizony nem szakad meg.

Kívánom, hogy még sokáig élvezzétek Franciaországot, Schilling!”

Fotó: Földházi Árpád