a biztonság kedvéért minden este felpofozzák, ezért örökké frusztrált és alattomos. S ez sosem változik, hiába adsz neki a csokidból, vigyorogva elfogadja, sőt, ő maga kér; hiába engeded neki, hogy lessen a dolgozatnál; noha, eleve neked köszönheti, hogy egyáltalán ide járhat, mert az igazgatónak voltak azért kétségei a felvételinél, de te mondtad, hogy jó srác, egy lépcsőházban laktok. Valóban igazából azóta ekkora tapló, amióta melléd ültették, és nem fér a bőrébe.
Amiben egyedülálló, hogy közben megtanulta a megfelelő frázisokat a tanárinál hallgatózva, amikkel saját magát tudja áldozati pózba vágni. Például közli, hogy amiért őt otthon verik, teljesen normális, hogy ő is oda-odarúg alattomban a pad alatt, miközben éppen a kajádból tarhál – ő ilyen, így kell elfogadni. Vagy hogy szegény a családja, ezért őt az osztálypénzből fizessék be ebédre, mert az neki jár, és így tovább.
A bullyt mindig váratlanul éri, ha valaki megvédi magát.
Ukrajna is meglepődött azon, amikor visszaütöttünk. Ő egyáltalán azon, hogy kapott, mi meg egy kicsit azon, hogy bár nagydarabnak emlékeztünk rá, igazából annyival nem is erősebb, ráadásul neki is vannak érzékeny pontjai. Nem sokkal később azért kapcsolt, a szokásos egyenes módján: rohant árulkodni, és felhasználni a frissen magolt szókincsét, úgy, mint szuverenitás, integritás, Európa, tanár úr, nem hagynak tanulni, meg effélék. Aztán tenyerét dörzsölve várja, hogy lecsesszenek.
A Velencei Bizottság például úgysem csinál mást, mint automatikusan beírja az intőt mindenkinek, akit elé visznek. És mindenki tudja, mekkora súlya is van egy intőnek: akit jól nevelnek, az kikap otthon érte a választóktól meg a sajtótól, akár joggal kapta, akár nem; akit meg sehogy, az úgyis magasról tesz rá. Annyira nem, hogy úgy tűnik, még aközben is beint, hogy éppen áldozatiságát bizonygatja már magának az igazgatónak.