Covid-apartheid: az önámítás felsőfoka

„Nyilván nem fogom bekeretezni azokat a reakciókat, amiket az oltatlanok egyre arcátlanabb diszkriminációjáról szóló posztomra kaptam a Facebookon és privátim. Néhány kivételtől eltekintve jól megkaptam, az értetlenségtől a lenéző kioktatáson át a verbális agresszióig kb. minden előjött az ismerőseimből, főleg a mindig nyitott és toleráns liberálisokból, de nem vagyok naiv, nagyjából ezeket vártam.

A fő állításom az volt: »…bár az oltás kiemelkedően fontos az egyén védelme és a vírus továbbadása szempontjából, azért nem véd meg 100%-ban a súlyos megbetegedéstől vagy a haláltól. Ahogy láthatóan nincs szoros összefüggés szigorú védelmi előírások, ill. lockdown és görbelapítás között sem. A lakosság kb. 40%-ának bűnbakká nyilvánítása nemcsak immorális, de tudományosan is igen kétséges, hiszen eltérő arányban, de lényegében mindannyian lehetünk vírushordozók.« Az oltatlanok stigmatizálását és kirekesztését a dél-afrikai faji elkülönítés rendszeréhez hasonlítottam, nagyon remélve, hogy ez átlépi az ingerküszöböt.

Mint ismert, a dél-afrikai feketéket minden alapvető emberi joguktól megfosztotta a rasszista rendszer. Csak egy számukra elkülönített ajtón léphettek be a munkahelyükre, eleve megszabták, hol dolgozhatnak, hol lakhatnak, nem ülhettek le ugyanazokra a padokra, mint a fehérek, nem használhatták a buszok csak fehérek számára fenntartott üléseit, gyerekeik pedig kizárólag szegregált oktatásban részesülhettek.

Túlzás ez az analógia? Persze. Ezzel együtt legitim az ettől, pontosabban a bűnbakkereső politika és a velük együtt rezonáló, konformista többség agressziójától való félelem? Mi az hogy, nagyon is. A 2G (oltott vagy gyógyult) státussal és azzal nem rendelkezők lassan két külön társadalmi kasztot fognak képezni.”

Nyitókép: MTI/Balázs Attila