Már észre sem vesszük, hogy amit követünk, az a mi emberi törvényünk csupán

„Amikor azt kezdjük vizsgálni, hogy a zene, amellyel Istent magasztalnánk, méltó-e a szent szolgálatának kiemelt feladatára, általában tévedünk, mert nem a mindig változatlan és örök gazdagsághoz mérjük a muzsikánk odafentről elcsípett hangjait. Általában megelégszünk azzal, hogy emberi etalonokhoz igazítsuk megszólalásainkat. Ezzel azután kicseréljük az égit földire, az istenit emberire.

Mivel az önmagunk által meghatározott mércéink esendők és törékenyek, ezért az igazodást hozzájuk szinte erőszakos eszközökkel érjük el. Már észre sem vesszük, hogy amit követünk, a mi emberi törvényeink csupán. Isten szabad mindenhatóságának ragyogását dobozba kényszerítettük. A szabályok, amelyeket felállítottunk, gúzsba kötnek minket és másokat is. Mégis azok védelmében akár köveket is ragadnánk.

Erre odaáll elénk Jézus, mintegy visszahelyezve a középpontba az isteni mércét. A zenei műfajokat ért ítélkezéseink szertefoszlanak, a kövek a földre hullanak. Minden hang és minden hangász az örök etalonhoz kezd igazodni. A hangok káosza rendezetté lesz, és kialakul a mennyei szimfónia, ahol Isten lesz minden mindenben.

Amikor a liturgia szabályaihoz igazodunk, annak az egyetlen egyháznak a rendjéhez igazodunk, amelynek tagjai is lettünk Krisztusban, végeredményben pedig magához Krisztushoz a főhöz ragaszkodunk. Ehhez engedelmesség szükséges, ami sok esetben – talán éppen az igazodást segítő, mégis sokszor félreértelmezett érzelmeink sokasága miatt – nem tűnik egyszerűnek.

Ám ezen a ponton csillan fel előttünk a misztérium gazdag valósága, egyszersmind az emberi felett álló kimeríthetetlensége. A Mindenható lett barátunkká. Nagy titok ez a »hogyan lehetséges ez« kérdése miatt, de élhető és közeli. Éppen úgy, mint az Eucharisztia, vagy mint az angyali üdvözlet igenje Máriától.”

Fotó: Sanjay Hadkar / The Times of India / The Times of India via AFP