Támad az Űrlénykirály, akit Berki Mazsi egyik hivalkodó mondata ihletett meg

Kik ezek a brekiék? Alpari banda!

A baltaképű Berkinek ilyen szolíd megjelenésű csaja van? Pedig mellé egy tetovált szemöldökű, szétplasztikázott luvnya illene. Vagy sajnálja a lóvét plasztikai sebészre?

https://youtu.be/FxiJyllpy9Q

Ez annyira érdekes szöveg, és annyira meglepő, hogy bemásolom: "Bihari Viktória ...Az jár a fejemben, hogy mi volt életem első sikerélménye, vagy legboldogabb pillanata. Nem nehéz kiválasztanom az emlékeim közül, mert ez az esemény nagyon meghatározó volt számomra. No de, kezdjük az elején! 1995-öt írtunk, ami azt jelenti, hogy 18 éves voltam. Egy vasútközlekedési szakközépiskola BKV tagozatos osztályába jártam, mert a jelek szerint annyira ostoba, hülye, buta és lusta voltam, hogy a tanulmányi eredményeim alapján csak ide vettek fel - és ez nem azt jelenti, hogy ide buta gyerekek jártak, jellemzően MÁV-os és BKV-s szülők utódai tanultak itt, akiket szívből érdekelt a tömegközlekedés, az tény, hogy mivel ez egy kísérleti osztály volt, és fel akarták tölteni, engem is felvettek csupa kettesekkel az előző gimiből, ahonnan kirúgtak. Szóval ide jártam, és vegyes évek voltak ezek, a barátnőzés és a bandázás megmentett, de ezernyi más dolog lehúzott. Tény, hogy nem tanultam. De semmit. Nem tanítottak meg tanulni, nem érdekelt semmi, gyűlöltem a matekot, és mindent, amiben számok voltak, nem tudtam figyelni, és annyira depressziós voltam (ekkor hajtottam végre az első öngyilkossági kísérletemet is), hogy élni sem volt igazán kedvem. Az utolsó évben, amikor valami csoda folytán, negyedikbe értem (minden félévkor és év végén megbuktam itt is, úgyhogy a nyarakat matekozással töltöttem), bejött egy új tantárgy, melynek filozófia volt a megnevezése. Kis, sárga könyvecskét kaptunk, és Emília néni elkezdett nekünk egy rakás érdekes dologról beszélni. Én 18 éves koromig egyetlen egy könyvet sem olvastam el, utáltam olvasni, azért lett csak szókincsem, mert Nagyapám minden este mesélt nekem, és öntötte belém a tudást, de magamtól semmit sem olvastam igazából. A filozófia teljesen más volt. A legelső padban ültem, mert az osztályfőnököm oda ültetett, hogy szem előtt legyek, cserébe én alvással és ásítozással háláltam ezt meg neki, de mikor Emília néni beszélni kezdett, olyan fény gyúlt a fejemben, hogy szinte repülni kezdtem a padok felett! Na, ott eldőlt a sorsom. Kizárólag ötösöket hoztam filozófiából, a 45 perces dolgozatot még szünetben is írtam, elolvastam előre az egész könyvet, és azt éreztem, hogy van agyam! Úgy kattantam rá a bölcsesség szeretetére, mint a legédesebb cuccra, amit naponta háromszor akarsz magadnak belőni! Nagyapám irtó büszke volt rám, én pedig elhatároztam, hogy a szintén kettesre sikerült érettségim után, felvételizni fogok az ELTE-re, és filozófus leszek! A kását persze nem ették ilyen forrón. Előkészítőre kezdtem járni, és megismerkedtem olyan szerzőkkel, mint Heidegger, Kant, Nietzsche, Husserl, vagy Descartes, megállás nélkül olvastam (a szövegek jelentős részét persze nem értettem, de kérdeztem, és írtam, és próbálkoztam), majd elérkezett a felvételi ideje. Pár ponttal maradtam csak le az élmezőnytől, nem vettek fel, így újra nekifutottam a dolognak, és 1998-ban ott ültem a komoly, szakmai bizottság előtt, én, a zöldfülű, aki pár perce még törpe tolatásjelzőkről, váltóáramról, biztosítóberendezésekről, és forgalmi utasításokról tanult a középiskolában, és azon kaptam magam, hogy csillogó szemekkel, és roppant lelkesen mesélek az írásbeli dolgozatomról a szigorú, nagy tudású férfiaknak. És felvettek. Majdnem maximális pontszámmal, engem, a világ idiótáját, a semmirekellő, ostoba, életképtelen debil szarjankót, felvettek az akkori egyik legnehezebb és legkeményebb szakra. Arra emlékszem, hogy a bölcsészkar folyosóján állok, zokogok, majd leborulok a földre, és teljes lelkemből sírok, hogy MEGCSINÁLTAM! Nagyon fontos emlék ez nekem. Persze nem lettem filozófus, mert közbeszólt a pánikbetegség, és tényleg nem tudtam tanulni, nagyon nagy volt a szakadék köztem, és a filozófiatudomány között, amit a mai fejemmel már nem bánok, rengeteg olvastam és tanultam akkoriban, megtanultam kérdezni és gondolkodni, illetve a BTK folyosóján ismertem meg a Legjobb Barátnőmet, akit az Ég küldött nekem. Azért fontos ez az emlék, mert gyökeresen megváltoztatta a saját magamról, a környezet által teljesen torzan kialakított énképemet. Rájöttem, hogy van eszem! Felébredtem, felkeltem, és elkezdtem használni az agyamat! Ha nem jön akkor, negyedikben a filozófia, ki tudja, mi lett volna belőlem?! Belegondolni sem merek, mert összerezzenek! Mi lett volna, ha abban a tudatban maradok, hogy buta vagyok és lusta? Mi lett volna, ha nem szeretem meg az olvasást, ha nem török ki a burokból, ha nem lázadok fel, ha nem indulok el a számomra kijelölt úton?! Mi lett volna, ha tényleg hülye maradok?! De nem így lett, mert a karma már akkor is szeretett. :) És finom, puha tenyerével alám karolt, és elindított egy úton, melyről, tulajdonképpen, azóta sem tértem le. Elemző, gondolkodó és érző lény vagyok, a sírig hálás leszek Platónnak, Arisztotelésznek, Heideggernek vagy Descartes-nak, hogy nem hagytak nyugodni, hogy átvezettek a szépirodalom, majd a komolyzene szeretete felé. Amikor úgy érzem, üres minden, elfogyott az inspirációm, nincs életkedvem, vagy bármi ilyesmi, akkor erre az emlékre gondolok. A katarzisra. A pecsétre az Élettől, mely szerint használható és értékes vagyok. A pillanatra, amikor leomlott rólam egy hamis narratíva, és kibújtam ÉN, megcsillant a fényem, és megérkezett a hitem. Nem tartom magam okos embernek, sőt, ebben a világban kimondottan butának számítok. Nem értek semmilyen tudományhoz, nincs nagy lexikális tudásom, nincsenek publikációim, csak érdeklődő vagyok, és hihetetlen élesen működnek az érzékszerveim. Ma már alig olvasok könyveket, mert az elmúlt 5 évben minden tudást megszereztem, amire csak vágytam, és rájöttem, hogy a legértékesebb tudás az emberek között van, az emberi kapcsolatokban van. Már nem a szellem és az intellektus, hanem a lélek és az érzékelés felé húzok, ön-és emberismeret a célom, szavak nélküli tudás, lélekolvasás, kapcsolódás, ráhangolódás. Rögös út vezetett idáig, rögös út vezetett magamhoz, és még nincs vége. Jönnek a leckék, szépen, egymás után, sorban, és hadd jöjjenek! Halhatatlan harcos vagyok, és megmentettem magam! Ha volt dolgom a Földön, akkor azt már megtettem. Lenyúltam magamért, és felemeltem magam a Fényre! Ennél többet sem most, sem a jövőben nem fogok tudni tenni, és nem is kell. Aki magát már megmentette, csak az tud segíteni másoknak. Ismerem a sötétséget, ismerem a fényt, és ismerem a létrát. A létra az, amit meg akarok tanítani a világnak! Köszönöm!"