Művészet kínpadon

„Manapság négyéves gyerekek dönthetnek saját nemátalakító műtétjükről, klasszikus könyveket, meséket, filmeket cenzúráznak vagy írnak át, ha azok nem megfelelő mértékben »érzékenyek«, és bizony már a történelemhamisítástól sem riadnak vissza az elszánt társadalom­alakítók. Így fordulhat elő, hogy a Cambridge-i Egyetem régészeti múzeuma új rasszizmusellenes stratégiát fogadott el nemrég, amely gyakorlatilag utat nyitott az európai művészettörténet eltorzításának. 

De vajon hogy jutottunk idáig? Hogyan lehetséges, hogy az ember már fel sem kapja a fejét a nyilvánvaló hazugságok hallatán? Úgy, hogy a liberalizmus egyik alapja a haladás folytonosságának kényszere. Nincs megállás, nincs nyugvópont. Az új csak akkor igazán új, ha további újdonságokat indít útjára, az eszme képviselőit a megtorpanástól való örökös félelem és gyanú hajtja előre és készteti a legabszurdabb elméletek és igazságok »kitalálására«. 

Csakhogy éppen az ő igazságuk az, amelyik ingatag, hiszen gyurmaként alakítják a tényeket, a történelmet és a valóságot. A legvadabb liberalizmus fundamentuma, hogy nincs igazság, azt csak keresni tudjuk, éppen ezért mindenki véleményét tisztelni kell és el kell fogadni, hangozzék az bármennyire abszurdnak. A liberalizmus követeli, hogy képviselői állapítsák meg, ki az ostoba és ki a bölcs – így válik egy semleges, szabadságot hirdető elv az elnyomás eszközévé és fegyverévé.

Hogy a cambridge-i múzeum milyen adatokkal tervezi igazolni a római és görög szobrok »kínos« fehérségét, azt nem tudjuk, azonban tudatos, bevett kommunikációs eszközeikről érdemes ejteni pár szót. Mint fogalmaztak, szükség van az egyetemen belüli rasszizmus problémájának nyilvános beismerésére.

Beismerés, vezeklés, kárpótlás, bocsánatkérés – a haladás képviselői a bölcsek és okosak meghatározása mellett azt is eldöntik, hogy kik az áldozatok, és pontosan kiknek a bűnei miatt váltak azzá. Nem marad más hátra, mint ideológiai ellenségeiken behajtani a vélt történelmi adósságot, amely csak nyomokban tartalmaz őszinte együttérzést és szolidaritást.

A fentebbi folyamatok arra is rámutatnak, hogy a valóság, a klasszikus formák helyét a szubjektivizmus korszaka veszi át, a modernség ilyesfajta eldurvulása pedig természetszerűen magával hordozza a kultúra hanyatlását is. A kultúra klasszikus fogalmának és tartalmának eltorzítása és haladó gondolkodásba illesztése a társadalom minden területét uralma alá kívánja hajtani. Mindezek után felmerül a kérdés, mennyire kell még felforgatni a világot ahhoz, hogy belássuk: nem vagyunk jobbak ókori őseinknél, csupán nekünk is megvannak korunkhoz tartozó bolondságaink.”

Fotó: © Collection Roger-Viollet / Roger-Viollet via AFP