Az Ön adatainak védelme fontos a számunkra – a techóriások túlhatalmáról

Orwell disztópiájával jönni közhely. Már a kétezres években elkoptatták a közbeszédben minden újonnan felszerelt sarki térfigyelő kameránál, minden apró ellenőrzési, adat-összekapcsolási kísérletnél. Azóta adatvédelmibiztos-cerberus őrködik hát adataink fölött, hosszas kotlás után az EU is megtojta az úgynevezett Európai Unió Általános Adatvédelmi Rendeletet, közismertebb nevén GDPR-t, kisvállalkozások keserítőjét, semmi okunk nem kellene, hogy legyen panaszra.

S mégis, valahogy 1984 kísértete járja be a nyugati világot. Ma már nyílt titok, hogy az összes kormány így vagy úgy, de megfigyeli állampolgárait,

Az is sokaknak tűnik fel, hogy ha mobiltelefonunk közelében kimondunk néhány szót, a következő percben reklámok hada áraszt el az ez alapján vélelmezett fogyasztási szándékunknak megfelelően a főbb közösségimédia-platformokon (amiből a „közösségi” éppúgy arcátlan hazugság, mint amikor a szupermarket-lánc hűségről meg családról beszél a nyomorult pontgyűjtő kártyái kapcsán). Vannak további tendenciák: bizonyára sokan észrevették már azt is, ha közös Facebook-ismerősük van valakivel, és egy helyen tartózkodnak, az illetőt legkésőbb másnap reggel ismerősnek fogja ajánlani az említett platform. 

Lépésről lépésre lopakodtak be ezek a kényelminek nevezett funkciók az életünkbe, választott kormányaink és működő intézményeink pedig képtelenek megvédeni ezektől, mert részben önmagunktól kellene megvédenie.

Őszintén: ki veszi a fáradságot arra, hogy testre szabja azokat a bizonyos cookie-kat, amikor már a figyelmeztető felugró ablakot is csak zavaró tényezőként érzékeli legtöbbünk? Egy 2014-es londoni kísérletben egy kávézóban csatlakozhattak a wifi-hálózatra a vendégek, csak be kellett pipálniuk a felhasználási feltételeknél, hogy elfogadják ezt, elfogadják azt. Jó páran persze el sem olvasták, hogy mit: a feltételek között szerepelt, hogy a cég összegyűjtheti a vendégek email-címét, emailjeinek szövegeit, jelszavát; sőt az egyik belecsempészett feltétel egyenesen az volt, hogy a beleegyező köteles átadni elsőszülött gyermekét a cégnek „az örökkévalóságig”. Rövid időn belül hat elsőszülöttel gazdagodott volna a cég, ennyien nem olvasták el, mivel jár az ingyen internet. Önként annyi adatot töltünk fel ezekre a felületekre, amennyi összegyűjtése egy Stasi- vagy KGB-ügynöknek korábban sok évnyi munkájába telhetett, ha egyáltalán sikerrel járt volna.

Persze egy információs jogász széttárja ilyenkor a karjait: miért nem figyelünk jobban oda? 

Ez lenne a dolgok működésének rendje, hogy kilométer hosszú, gyakran csak angolul hozzáférhető „terms&conditions” szövegeket olvasunk, ha letöltünk, teszem azt, egy naptáralkalmazást, és próbáljuk kiszűrni, melyik eufemisztikus kifejezés jelenti azt, hogy mostantól szőröstül-bőröstül az övék vagyunk?

S mi lesz akkor, amikor a valódi életünk felett akarja majd átvenni az uralmat a cukormázas virtualitás? Mert valami hasonlóról beszélt lelkendezve Mark Zuckerberg, amikor a Meta nevű virtuálisvalóság-koncepciót ismertette. Valóban, csak idő kérdése volt, mikor fognak a hasznostól az ijesztőig terjedő skálán lévő kütyük egymással kommunikálva egy „elsődleges kapcsolattartó, munka- és szabadidős közegben” egyesülni, és létrehozni egy olyan univerzumot, amely kísértetiesen hasonlít a Matrix című filmklasszikus disztopikus világára.

akik valószínűleg Zuckerberghez hasonlóan leragasztják a laptopjuk kameráját, és sanszos, hogy a gyermekeiket is igyekeznek távol tartani saját mérgező innovációiktól, miközben belső jelentéseik ezer oldalakban ecsetelik, hogyan vágja tönkre tinédzserek életét, válik szó szerint emberkereskedelmi platformmá, és így tovább.

És ez még mindig csak a kereskedelmi célú felhasználás, hagyományos életünkre rátelepedő, ruganyos testű pióca. De mi a helyzet akkor, ha mindezt politikai célok szolgálatába állítják? Közismert tény, hogy a Szilícium-völgy urai homályosan körülhatárolt, ám eléggé egyértelműen progresszív politikai agendát visznek; algoritmusaikkal hátrébb sorolják a jobboldali tartalmakat, ötletszerűen tiltottak hozzáféréseket, nemrég a még hivatalban lévő amerikai elnök letiltásával pedig olyan erőt demonstráltak, amilyenre korábban nem volt példa. Tavasz óta velünk vannak az oldal „független tényellenőrei”, az AFP bevonásával, akik lejjebb csavarják az elérését és figyelmeztető címkékkel látják el a félrevezetőnek ítélt tartalmakat – komolyabb összeget nem tennék arra, hogy mindezt kiegyensúlyozottan végeznék. S a politikum azon részéről, amelyiknek kedvez ez az egész, mértéktartó és higgadt tiltakozás helyett – ami elvárható lenne a szólásszabadság egykori bajnokaitól –, inkább fejest ugranak ebbe az egészbe.

Az Európai Bizottság az AFP vezetésével indít a példán felbuzdulva tényellenőrző oldalt, állításuk szerint az álhírek és dezinformáció visszaszorítására, a magyar partner nem más lesz, mint a 444-et kiadó Magyar Jeti Zrt., az önálló magyar szerkesztőséget pedig a Direkt36 oknyomozó újságírója vezeti majd (tudom, nincs hálózat, legalábbis aki mást állít, azt elviszi a független tényellenőrző kapanyányimonyók). 

De kétségeink se legyenek, van még, ahonnan ez jött! Az Európai Bizottság nevében Margrethe Vestager versenypolitikáért és a digitalizációért felelős biztos tett javaslatot arra, hogy gyártói beépített funkciókkal

(kétségeink sincsenek, hogy ilyesfajta ellenőrzést soha nem fognak kiterjeszteni politikailag kellemetlen témákra, legalábbis aki mást állít, azt hetedik cikkelyek elé vetik, amelyek szétmarcangolják). A javaslatot a kiberbiztonság, a személyes adatok védelme és a gyermekpornográfia elleni fellépés szaloncukorpapírjába csomagolták – miközben egyébként a pedofiltörvénynek nevezett jogszabálycsomag miatt terveznek kőkemény fellépést Magyarország ellen, amelynek a hangzatos retorikai elemeken túl az egyik tényleges lényegi pontja, hogy mindenféle kukis nénik ne járkáljanak felvilágosítani az óvodákba, iskolákba; zárójel bezár.

Na de hogy ne maradjak adós a válasszal arra a joggal felmerülő kérdésre, hogy mégis miért éppen most szorít a cipő annyira, hogy a kedves olvasót ilyen disztópikus képekkel riogatom: természetesen saját apró, ám kellemetlen tapasztalatom áll a dolog hátterében.

Történt ugyanis, hogy egy Kafkadesk nevű, közép-európai híreket gyűjtő, körülbelül Telex-beállítottságú angol nyelvű portál Facebook oldalán osztott meg egy hírt, miszerint százvalahány országot hívott meg Joe Biden amerikai elnök valami demokrácia-istentiszteletre, de az EU-ból csak Magyarországot nem, hihi, haha. Alákommenteltem annyit, hogy nem baj, ez csak egy kihagyott meghívás egy ottalvós bulira (sleepover), gúnyosan célozva az elnök legutóbbi elszundikálására a klímacsúcson, amit, belehallgatva a beszédekbe, teljesen meg is tudok érteni.

amit betudtam technikai problémának, hát beírtam még egyszer. Aztán még egyszer. A hozzászólások száma a poszt alatt számszerűen kijelezve éppen kilenc volt, a láthatóaké – és persze Magyarország rovására kárörvendő tartalmú volt mind – három.

Letudhattam volna azzal, hogy az oldal adminisztrátora cenzúráz, végül is szíve joga, róla állít ki bizonyítványt, hogy egy semmilyen szabályba nem ütköző kommentet letilt, mert nem egyezik a véleményével, hiszen akkor legalább egy időre meg kellett volna, hogy jelenjen a hozzászólásom. De egy percre sem jelent meg, egy másodpercre sem: ahogy lenyomtam a kis gombot a telefonomon, és azonnal ráfrissítettem, a szöveg eltűnt, ilyen gyorsan ember nem cenzúráz.

Ez bizony a Nagytesó volt. S láss csodát: nem sokkal később kaptam az üzenetet a Facebooktól, miszerint hozzászólásom „nem felel meg a kéretlen tartalmakkal kapcsolatos közösségi alapelveinknek”, ennyiben részletezve, hogy „ezek az alapelvek a félrevezető hirdetések, csalások és a biztonsági incidensek megelőzésére szolgálnak”, s hozzátéve, hogy „A Közösségi alapelveink többszörös megszegése a fiók további korlátozását vonhatja maga után”.

Nem tudok másra gondolni: a sleep és a Joe szavakra ugrott az algoritmus, letiltotta a szöveget, mielőtt „megfertőzhette” volna a békés Facebook-polgárokat, majd a tekintetes cenzorok végignyálazták sok másikkal egyetemben, és kirótták a figyelmeztetést, mert gúnyosan nyilatkoztam Joe Bidenről. Attól tartok, a jól ismert abszolutizmus kacsint vissza, hiszen akárhogyan is nézzük,

elvégre a hozzászólás szövegében tényleg semmi, de semmi sértő nem volt. 

Mindez persze egy nüansznyi semmiség, még kényelmetlenséget sem okozott, csak egy kicsit befogták a számat, a Kafkadesk nem túl népes olvasótábora kimaradt egy közepes, nem a fősodratú véleményt tükröző poénból, sag schon. Büntetést sem kaptam, mint sokan mások, csak figyelmeztetést – ha meg büntetést szabnának ki, az is legfeljebb annyi kényelmetlenséggel járna, hogy egy kicsit másodosztályú netizen lennék, nagy dolog. Igen ám, most ez így megáll ennyiben.

S akkor képzeljük el, mi lenne, ha már egy, a Meta nevű virtuális unierzumhoz hasonló működne – ne legyünk naivak: ma az internet és mobiltelefon nélküli élet a leggazdagabbak és a legszegényebbek kiváltsága, biztosan eljön az idő, amikor takarítóinál bonyolultabb munkát sem kap és iskolába sem járhat az, aki nincs jelen valami hasonlóban. Képzeljük el, hogy a mostani hatalmuk ezerszeresre duzzad, polgári törvénykönyv meg btk helyett lesz „terms&conditions” és „közösségi alapelvek”, jutalom gyanánt kaphatsz virtuális kastélyt, büntetés gyanánt pedig, de facto, ki is végezhetnek. Bárhol, bármikor.

De természetesen az Ön adatainak védelme fontos a számunkra. Csak pipálja ki azt a kis négyzetet ott a jobb sarokban.

Nyitókép: MTI