Cseh László megtöretése, szabadulása és tanúságtétele

„A megtört felnőttek jobbágytársadalma csak következmény – a magyarokat sújtó totalitarizmus kicsiny emberdeformáló műhelyek ezreiben él tovább. Cseh László világklasszis úszó visszavonulását követően, mintegy versenyzői életszakaszának rituális lezárásaként nyilvánosságra hozta, hogy milyen mértékű bántalmazásnak, testi és lelki fenyítésnek volt kitéve az uszodában tizennégy éves kora óta. Beszámolója szerint edzőjének, aki világklasszist nevelt belőle, az volt a filozófiája, hogy »ha sikerül megtörni a versenyzőt, onnantól kezdve nem lesz önálló gondolata, avagy gondolkodás nélkül csak azt csinálja, amit én mondok neki. Ha megtörik, teljesen átadja magát, és csak így lehet a maximális teljesítményt kihozni belőle, így lehet biztosan eredményt elérni«. Cseh László megfogalmazásában őt és sorstársait Kőbányán annyira tönkrevágták, hogy »nem telt el úgy edzés, hogy valaki ne sírt volna a medencében«. A világbajnok úszó felteszi az egyetlen jogos kérdést: ha nem az lett volna cél, hogy az edző megtörje őket, miért tette volna ezt?

Cseh László szisztematikus bántalmazása, betörése és kizsigerelése nem a rákosista ötvenes években, nem a kádárista hetvenes években, s még csak nem is a múlt században történt. Cseh László az ezredforduló évében tizenöt éves volt, s ezt követően

Tizennégy gyötrelmes éven át élt és dolgozott egy bántalmazó közegben, mígnem sokszoros bajnokként végre szakítani bírt sötét mesterével, aki jól úszó kiskamaszból gyermekkatonává erőszakolta.

A militarista asszociáció cseppet sem alaptalan, ez a fajta kegyetlenség ugyanis kifejezetten a hadseregekben uralkodó gyakorlat, bár ma már ott is egyre jellemzőbb a fellépés ellene. S hogy ez Európa közepén, ártatlan gyermekek sérelmére mind a mai napig megtörténhet, amennyire gyalázatos, éppoly mindennapos.

Nem ez az első bántalmazási ügy, ami kiszabadul az uszodák közönyös falai közül. Emlékezetes a lányokat molesztáló pedofil masszőr, Kicsi bácsi esete meg a brutális úszópápa, Kiss László erőszakolós sztorija, akiknek a tevékenységét az úszósport teljes közege úgy titkolta és védelmezte, ahogy a katolikus egyház Írországban a Magdolna-mosodákként hírhedt intézményeket, ahol kegyetlen apácák dolgoztatták és verték – sokszor halálra – a bűnös szexuális életük miatt kényszermunkára ítélt nők ezreit.

A hivatalos szervek magyarázkodása mindig ugyanúgy zajlik: ezek régi ügyek, ma már nem így megy ez, ilyesmi nem fordulhat elő. Az úszószövetség elnöke nyilatkozatában mentegetőzve bújt ki az esetleges gyanú alól: »2018-ban megalapítottuk a gyermekvédelmi bizottságot, van gyermekvédelmi biztosunk, és egy huszonnégy órás, online bejelentővonalat hoztunk létre, amelyen keresztül a verbális és a testi bántalmazásokat, zaklatást jelezni lehet. Van etikai kódexünk, illetve edzői és szülői viselkedési szabályzatunk.« Mindjárt ki is derült, hogy az elmúlt három évben nem találtak súlyos ügyet – ami nekem nem azt súgja, hogy az úszónövendékek erőszakos betörése már nem gyakorlat, hanem azt, hogy a hallgatás törvénye ma is olyan erős, hogy aki eredményt akar, az továbbra is beáll a sorba, s ha igazán kitartó és szerencsés, akkor az elveszett gyermekkoráért, a tönkretett egészségéért és a széjjelvert pszichéjéért olimpiai érmet és életjáradékot kap. Harminchat évesen nyugdíjba mehet, hogy se a világról, se önmagáról ne tudjon semmit – még azt se, hogy miben lelné örömét a hátralévő életében kellően távol a klóros víz szorongást keltő szagától.

Cseh László úgy emlékszik vissza az aranyérmek kiásása során kihullott emberi melléktermékekre, hogy rengeteg olyan úszótársa volt, »aki ifikorában szárnyalt, de mire felnőtté vált, kiégett, nem tudott eredményt elérni, ezért onnan kezdve nem is támogatták úgy, mint korábban«. A magyar társadalom tényleg elégedett az olimpiai aranyérmek árfolyamával? Tényleg olyan alávaló morális állapotban van, hogy nem sokallja megnyomorított gyermekek ezreinek gyötrelmét azért a néhány mámoros pillanatért, amikor a nemzeti trikolór a Himnusz taktusaira a magasba emelkedik?

Cseh László mindössze egy a sok ezer megtört gyermek közül, s beszámolója csakis azért jutott el magyarok százezreihez, mert neki kihúzták a szelvényét: bajnok lett, úgyhogy az ő sztorija érdekli a közvéleményt.

Azt a közvéleményt, amelyet jól láthatóan nem nagyon izgat, hogy egy-egy olimpiai aranyérem hány gyermek tönkretett életébe kerül. A közvélemény soha nem tenné fel a kérdést: ugyan kinek van joga egy ártatlan gyermek sorsát megnyomorítani?

A bántalmazás nem börtönben, hanem uszodában történt. A bántalmazók nem erőszakos bűnözők, hanem erőszakos edzők voltak, az áldozatok pedig nem rossz útra tért felnőttek, hanem ártatlan gyermekek. Kár bármelyik magyarnak azt hinnie, hogy az ő félrenézése nem legitimálja az uszoda kövén zokogó kölykök megnyomorítását. Ezt a poklot nem más, mint a magyarok aranyéhsége tartja fenn, és táplálja nap mint nap gyermekek gyötrelmével és könnyeivel. Hány kiskorú életével tartozik még a magyarság a Gonosznak, hogy négyévenként fél órán át elég nagynak és sikeresnek érezhesse magát?”

Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd