„Tagadhatatlan, hogy a nyugati civilizációban komoly múltja van az irodalmi látásmóddal szembeni szkepszisnek. A platóni felfogásra visszavezethető vélekedés szigorúan szembeállítja a filozófia – vagy napjainkban inkább a tudomány – tiszta, észérvekkel dolgozó megközelítését és a tág értelemben vett költészetet, amely a maga irracionális, fiktív, érzelmeket felkorbácsoló karaktere miatt eredendően alkalmatlan arra, hogy részleteiben feltárja nekünk a közösségi létezés valamely aspektusát. Ez a felfogás tükröződik abban, hogy kultúrtörténeti szerepe ellenére manapság sokan egyszerűen szórakoztató funkciót tulajdonítanak neki s elvitatják tőle intellektuális értékét.
A fenti nézet képviselői azonban a modern tudományosság mércéit egyedül legitimnek tekintve figyelmen kívül hagyják azt, hogy a szépirodalom a maga sajátos módján rendkívül termékenyen járult hozzá a politikai gondolkodás alakulásához. Kiemelendő ugyanis, hogy az újabb és újabb alterületekre osztódó (társadalom)tudományokkal ellentétben a szépirodalmi szövegekben megjelenő látásmód képes arra, hogy létünk számtalan, gyakorta összeegyeztethetetlennek tűnő szempontjait egységesen kezelve értelmezzen bizonyos nehezen megragadható politikai problémákat. Korunkban mindez minden korábbinál nagyobb jelentőséget kap, mikor az élet minden területén megfigyelhető szakosodás már az iskolai időszakban a partikuláris témák felé irányítja a diákok figyelmét az átfogó kérdések helyett.
Az állampolgári nevelés szempontjából a fantázia alkotta világ okán az irodalom még akkor is remek eszköze annak, hogy megértsünk bizonyos társadalmi jelenségeket, ha az alkotásokban feltáruló politikaábrázolást tudományos mércével alaposabban szemügyre véve itt-ott hiányosságokat fedezhetünk is fel.
Ez pontosan az általában lebecsült fiktív jellegének köszönhető, hiszen a körülöttünk lévő politikai folyamatok értelmezéséhez ugyanúgy képzeletre és képzelőerőre van szükségünk, ahogy az irodalmi mű teremtette valóság elgondolásához is.
A szépirodalmi szövegek ezen vonása biztosít lehetőséget arra, hogy a diákok számára életközelivé váljanak azok az elvont politikai fogalmak, amelyek elsajátítása nélkül nincs mód arra, hogy a jövőben a társadalmi problémákhoz komplex módon viszonyuló nemzedékek formálják a közéleti diskurzust. Történelemórákon is esik ugyan szó utópikus politikai gondolkodásról, de Aldous Huxley Szép új világ című regénye minden más megközelítésnél hatásosabban adja át, hogy a valóság összetettségét megtagadó, tökéletes berendezkedést ígérő eszmék miként ágyaznak meg a méltóságteljes életet ellehetetlenítő rendszereknek. De ugyanúgy említhetnénk Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című művét vagy a kortársak közül Dragomán György vonatkozó alkotásait, melyek precízen leírják a huszadik századi totalitarizmusok valódi természetét.