A várandós nők és kisbabáik segítése nemzeti minimum!

Az 1956-os forradalom vérbe fojtásának 65. évfordulójára emlékezünk ma, amikor szabadságszerető nemzetünk néhány nap lélekemelő reménység után a szovjet tankokkal, a kommunista diktatúrát elvtelenül kiszolgáló magyar politikusokkal és a mindezt ölbe tett kézzel, „kezeit mosva” szemlélő Nyugattal szemben végleg magára maradt.

Álmaink szertefoszlottak, a véres megtorlás, majd a langymeleg kádári „konszolidáció” máig nem gyógyuló sebeket ejtett a magyarságon, fizikailag és lelki értelemben is gerinceket roppantva meg, életeket törve meg.

E hat és fél évtizeddel ezelőtti különös évben történt egy másik, kevésbé közismert nemzeti tragédiánk is. 

Milyen különös, hogy épp június 4-én, a trianoni békediktátum aláírása után 36 évvel került szovjet mintára bevezetésre hazánkban a gyakorlatilag korlátozás nélkül hozzáférhető abortusz. A liberalizációval az abortuszra, mint a születésszabályozás alapvető eszközére tekintettek, s következtében milliós emberveszteség érte hazánkat, százezrek életét nehezítették fel nem dolgozott traumák, szoros összefüggést mutatva a társadalmi anómiával, a reményvesztettséggel, az alkoholfüggőséggel és az öngyilkosságok magas számával is. A művi magzatelhajtások tekintetben legsötétebb, 1969-es évben 206 ezer kis honfitársunk életét oltották ki…

Döbbenetes számok. Rideg statisztikai tények, melyekből azonban az is következik, hogy szinte minden magyar család érintettje a kérdésnek, van, aki az abortusz közvetlen alanyaként, más a fájdalmas döntés néma cinkosként vagy épp az azt végrehajtó orvosként. Kevés szó esik róla, de legalább akkora közös nemzeti traumánk ez, mint a trianoni döntés vagy az 1956-os forradalom leverése.

Az utóbbi időben örvendetesen csökkent az abortuszok száma Magyarországon, ám még mindig több mint 20.000 kisbaba nem születhetett meg tavaly, többségük azért, mert valamilyen okból nem jókor kopogtatott az élete. Azok a nők, édesanyák, akik számára a várandós tesztről leolvasott két csík nem örömöt jelent, hanem valamely okból kétségbeesés forrása – ha családjuk, barátaik nem állnak mellettük, márpedig sok esetben ez így van – magukra vannak hagyva.

Pedig a megfogant élet az anyukája testében növekszik bár, de az érte vállalt felelősség nem csak az édesanyját terheli, osztozik benne elsősorban az édesapja, aztán a rokonság, barátok, végső soron egész társadalmunk is.

Ezért lenne szükség egy olyan intézményes segítségre, mely a krízishelyzetben lévő várandós anyukáknak segítséget adhatna már az első pillanatától. Egy önkéntesen hívható szám, a várandós teszten feltüntetve, amit a krízisben lévő nő párkapcsolati válság, egészségügyi nehézségek, anyagi problémák vagy épp az anyasággal kapcsolatos szorongásai, önbizalomhiánya esetén tárcsázhat.

A gyakorlati segítés mellett üzenet is volna mindenki felé az élet értékéről, a bajban lévő honfitársainkkal való szolidaritásról, arról, hogy nem vagyunk közömbösek egymás élete iránt. 

Abban – világnézettől függetlenül – talán mindannyian egyetértünk, hogy minden meg nem született és minden lélekben összetört ember hatalmas veszteség. Ezért elsősorban is vigyázzunk sokkal jobban egymásra – férfiként, szülőként, barátként vagy orvosként –, mert az anya döntése sosem csak az ő felelőssége. Másodszor pedig teremtsük meg egy ilyen éjjel-nappal hívható krízisszolgálat hozzáférésének lehetőségét az érintettek számára.

1956. november 4-én sötétségbe borult az ország. Egy kismamákat, kisbabákat segítő szolgáltatás a kétségbeesés sötétjében a remény kis csillagfényét gyújthatná meg. 

Nyitókép: Pixabay