A beszélgetés során persze elhangzott, hogy mi is Uj Péter, Bede Márton és Winkler Róbert tényleges baja Hobóval: az, hogy József Attila-estjét a Nemzeti Színházban a balliberális törzs által őrjöngve gyűlölt Vidnyánszky Attila rendezi. Bizony: amíg ezt a József Attila-estet Jordán Tamás meg Ascher Tamás rendezte, addig Hobo elvtárs jó elvtárs volt – na de Vidnyánszkyval dolgozni, ellenséges színház társulatához tartozni – ez elfogadhatatlan: aki ilyesmit tesz, annak a teljes kulturális szerepét meg kell kérdőjelezni. Nos, megnyugtatom a gyűlölettől elvakult politikai tiszteket afelől, hogy a szóban forgó József Attila-est ötszázadik előadásán Hobo nyilvánosan magához ölelte az előválasztás második fordulójában a Demokratikus Koalíció jelöltjét, Dobrev Klárát támogató Hiller István egykori kulturális minisztert, aki annak idején fontos szerepet vállalt a produkció létrejöttében. Ez persze aligha mentség: a kultúrharcos kánon szerint Vidnyánszky Attila részvételétől Földes László »irritáló műmájer« lesz. Ez már nem fér bele, hisz köztudottan kétféle erkölcsös megélhetés létezik: az egyiket Soros Gyuri bácsi utalása, a másikat meg a Körbe tartozni vágyóktól összetarhált pénz fedezi – e kettő egymással persze etikusan ötvözhető, de a magyarok által befizetett adóval ki nem egészíthető, hisz mindennek van határa: a Nemzeti Színházban kultúrát csinálni, Vidnyánszky Attilával akár egy József Attila-est színpadra állításában is együttműködni: ez kollaborálás az ellenséggel.
Amikor Winkler Róbert szégyenkezve bevallotta, hogy valaha fanatikus Hobo-rajongó volt, Uj Péter nagyvonalúan felmentette őt, hisz a Hobo Blues Bandben nagyon nagy zenészek adták elő magukat – olyanok, mint Tátrai Tibor, Póka Egon, Tóth János Rudolf és Deák Bill Gyula, akik »el tudták maszkolni a fájdalmasan botfülű Földes zenei hiányosságait«. Az »irritáló műmájer« bizonyára véletlenül került egy bandába velük – nem ám ő szervezte meg őket, dehogyis volt ő a lelke ennek a korszakos jelentőségű művészi együttműködésnek: Hobo csak nagy szerencséjére közéjük keveredett. Hisz ők nagyszerű zenészek voltak, mégsem akkora formátumok, mint Uj Péter és Bede Márton – így csapódhatott melléjük ez a »feltűnési viszketegségben szenvedő kókler«. A lelátón harsanó borízű hang vajon az X-Faktor zsűrijébe kívánkozik? Ha Uj Péter valóban Pély Barna babérjaira tör, legyen már szíves megkérdőjelezni a szintén fájdalmasan botfülű Bob Dylan, Johnny Rotten, Serge Gainsbourg és Shane MacGowan kulturális jelentőségét is! Ez a minőségű vélemény felér egy kulturális fegyverletétellel: kereskedelmi tévék tehetségkutató műsoraiban szokás így beszélni a zenéről. Ajánlom is Uj Péter figyelmébe Whitney Houston, Christina Aguilera és Mariah Carey előadó-művészetét – elképesztő énekhangjuk és zenei hallásuk van: Csobot Adél simán továbbjuttatná őket a mentorházba.
Jelzem, hogy amit Uj Péter, Bede Márton és Winkler Róbert előadott, az nemcsak az egyik legnagyobb magyar legenda leköpése, hanem egy alapvető nemzeti konszenzus felmondása. Az olyan kulturális nagyságok, mint Demjén Ferenc, Presser Gábor, Dés László, Bereményi Géza vagy Szörényi Levente eddig valahogy kurzusok felett átívelő védelmet élveztek, mert a Bayer Zsolthoz fogható barbárokon kívül mindenki tudta, hogy olyan kincsei ők a magyar kultúrának, akiket becsülni kell, hisz a magyar társadalom nem politikai alapon szereti és tiszteli őket, hanem azért a kiemelkedő teljesítményért, amelyet egy életen át felmutattak. Ugyan miben különbözik Uj Péter, Bede Márton és Winkler Róbert polgárháborús gyűlölködése a nemzeti radikális Szakács Árpád kultúrharcos fanatizmusától?