Szóval a polgári oldal erre a kizökkent, gyurcsányi időkre is emlékezett, hiszen
ami 2006-ban történt, épp úgy identitásképző erővel bír egy generáció számára, mint ami 1956-ban játszódott le.
Az egyesült ellenzék eközben az Andrássy út másik végében tartott vitaminszegényre sikerült seregszemlét. A baloldali dzsembori két szempontból mégis érdekes tanulságot közvetített. Egyrészt ízelítőt adott az ellenzék mozgósítási potenciáljából. Lehet azzal érvelni, hogy minden választás a szavazófülkében dől el, ám egy kormányváltásra készülő szövetség hatalmas ziccert hagy ki, ha nem mutatja meg átütőnek vélt erejét, egységét nyilvánosan is.
Az összefogás ünnepsége azonban még a velük szimpatizáló sajtó szerint is alig pár ezer embert mozgatott meg, mondhatni majdnem teljes érdektelenségbe fulladt. Annyira kevesen voltak, hogy a szokásos számháborúnak és vágyvezérelt tömegbecslésnek sem volt létjoga. Hol vannak már azok a lelkendező tudósítások, amik az MSZP nagygyűlését nagyították a Fidesz demonstrációja fölé? Vagy a netadó ellen szervezett megmozdulásba vizionáltak kormánydöntő őserőt? Ezek már a múlté, ahogy az előválasztás eufóriája is.
A másik szembeszökő tanulság, hogy komoly hitelességi deficitet jelent az ellenzék leváltásával kampányoló Márki-Zaytól, ha ugyanazokkal az arcokkal borul össze a színpadon, akikkel szemben meg akarja határozni magát. Többször, többen leírtuk már, hogy a baloldali messiásvárás ellenére Hódmezővásárhely első embere nem rendelkezik valós cselekvési térrel. A legerősebbnek ígérkező DK-s frakció eleve gúzsba köt minden autonómiatörekvést, már amennyiben ilyen létezne egyáltalán. Október 23-a is azt mutatta meg, hogy