Én még emlékszem, amikor a beszéd előtti hónapokban és években az ügyeletes politikai megfejtők a stabilizálódott kétpártrendszerről (esetleg a 2+2 párt rendszeréről) beszéltek, mondván, ebben is utolérjük Európát.
Aztán jött Gyurcsány Ferenc, a nagy diszruptor: előbb nagy nekifutásból megnyerte a baloldalnak a 2006-os választást, hogy aztán rögtön magával rántsa a mélybe – egy tizenöt éve tartó gödörbe.
Emlékszem a konkrét émelygésre, amit a beszéd hallatán éreztem, hogy nem, ezt nem fogja megúszni,
ebbe bele kell buknia egy politikusnak. Emlékszem a fokozódó felháborodásra, hogy ez nem történik meg. Emlékszem az arcpirító fejleményekre, amikor is hazánk első számú, független és mértékadó értelmiségijei elkezdték Gyurcsányt mosdatni.
És emlékszem arra, hogy mi jött aznap este, a rákövetkező napokban és hetekben, mi történt aztán október 23-án... A rendszerváltás utáni idők mélypontja volt az a néhány hét – ami után viszont még évek teltek el, miközben Gyurcsány a hatalomba kapaszkodott, fordított Dugovics Tituszként sajátjait rántva a politikai halálba, az országot politikailag, költségvetésileg, társadalmilag, minden értelemben válságba taszítva. És mindezzel két évvel megelőzte magát a világválságot, aminek hatásaiba aztán végül, mindennek az alján Gyurcsány megbukott.