A fanatikus drukkerek a focikultúra fontos részei

„Nem meglepő módon tőlem elég távol áll az ultrák világa, de egy jó barátomtól aki szolid polgári foglalkozása mellett időnként kimegy üvöltözni és énekelni, tudom hogy alapvetően ez is egy közösség. Közösséghez tartozni pedig jó dolog, segítenek egymásnak, támogatják a másikat, amiben tudják. Az tulajdonképpen részletkérdés (legalábbis számomra) hogy ezt nem úgy teszik, hogy mindenkinek Suzuki motorja vagy Bianchi bringája van, hanem úgy hogy mindenki ugyanannak a csapatnak drukkol. 

Még az is belefér, hogy eközben összejön egy kis anyázás, meg trágár gúnyversek és bárgyú költemények arról, hogy mennyire imádják ők a csapatot. Nem ízlésrendőrség vagyunk, ha nekik ez tetszik, ám csinálják. Ha készülnek egy jó ki élőképpel, ám tegyék, Magyarországnak szüksége van szervezetten cselekvő kis közösségekre. Mindezt azért írom le ilyen részletesen, hogy kiderüljön: semmi bajom azzal, ha párezer ember egyforma pólóban megy meccsre, és annyira komolyan veszi a szurkolást, mintha ez a világ legfontosabb dolga lenne. 

A bajom azzal van, hogy ezt már megint nem sikerült ork tempók nélkül intézni. Ultrák Európában mindenütt vannak. Valahogy egyre több helyen bírják ki rasszista huhogás és a pályára hajigált dolgok nélkül. Tudom, a régi szép idők a füstbombákkal, a pénztárszalagokkal. Különösen annak fényében érdekes ez, hogy előtte közlemény volt hogy nem szabad felülni a provokációnak mert a gonosz UEFA/FIFA megint zártkapura ítél majd minket. Csak tudnám, hogy milyen provokáció kell ahhoz, hogy a másikat, bőrszíntől meg mindentől függetlenül söröspoharakkal hajigáljam meg.

Szegény fiúk, megint nincsenek megértve, megint majd a gonosz ellen tehet róla hogy megbüntetik őket. Illetve nem őket, hanem miattuk az összes szurkolót. Ha tényleg közösség lennének, nem pedig az a csürhe, aminek sajnos látszanak, a huhogókat és dobálókat kivetnék maguk közül. Én ennek örülnék, mert amúgy a fanatikus drukkerek a focikultúra fontos részei. Focink van, ha nem is a legjobb. Kultúra kéne még.”

MTI/Illyés Tibor