Még ott van a főnöki székekben egy újságíró-generáció, amely vaskos telefonkönyveivel és évtizedes firkászi tapasztalatával egyben tartja a címlapokat, de az utánpótlás műveletlen politikai droidokból áll, akik előbb vagy utóbb el fogják veszíteni az olvasók bizalmát.
Nem lehet úgy újságot írni, hogy az ember csak szenvedélyesen szereti vagy tüzesen utálja munkájának tárgyát, de ismerni nem ismeri. Teljesen egyértelműen véget ért az a kor, amikor a covid-újságírás nem állt másból, mint egyes oltások fikázásából, mások piedesztálra emeléséről, ezzel egyidőben az oltás erőltetéséből, illetve maszkok meg lezárások végtelen sorának követelésébő. És épp ugyanígy fog záros határidőn belül véget érni az a kor is, amelyben Közép-Európáról nyelveket nem beszélő, történelmet, kultúrát és helyszínet nem ismerő, könyveket nem olvasó emberek írhatnak sületlenségeket.
Már nem a New York Times a szakma etalonja – a szerkesztőségben uralkodó, egyre kilátástalanabb ideológiai harcok kapcsán emlékezetes Bari Weiss ügye –; egyre kevesebbeket érdekel, mit gondol a fősodratú német sajtó, és előbb-utóbb minden mérgező médiájú nemzetnek kinő a semmiből a maga Neue Zürcher Zeitungja.
Nekünk pedig, akik jobbról jó sajtót akarunk csinálni, tudnunk kell, mi küldte padlóra a Bob Woodwardok, Robin Alexanderek és Oriana Fallacik nagy nyugati médiáját.
A fogalmatlan, csőlátású aktivisták szúrták el ezt is, mint a világon minden mást.