Micsoda hülyeség már az is, meg az, hogy Tóta W. sem pusztán az írás öröméért ragad tollat, hanem még azt is szeretné, hogy elolvassák, meg lájkolják. Sőt, még azt is, hogy lájkoltabb legyen, mint mások, mert tetszik, nem tetszik, a léthez a versengés is hozzátartozik. Azt meg ugye nem kell külön magyaráznom, hogy sokkal jobb, ha versengés a rekortánon vagy a gyepen történik és nem föld-föld rakétákkal.
Viszont, ha már versengés: milliók nem csupán azt követik nyomon, hogy egy sportoló miként győz le egy másikat, hanem azt is, hogy miként saját magát. A sport szól az egyéni teljesítőképesség határairól, a nehézségek, traumák fölötti diadalokról is – s így az irodalomhoz hasonlóan történetek sokaságáról. Itt van például Nagy Viktor, korának egyik legjobb vízilabdakapusa. Ötször volt bajnok a Vasassal (jó, négyszer a Szolnokkal is, és részese még egy szegedi bronznak is), volt Bajnok ligája és Szuperkupa-győztes. 2008-ban az utolsó pillanatban maradt ki az olimpiai utazókeretből, utána meg az aranykorszak utáni némileg átalakuló válogatottakban védett, ennek ellenére nyert Világ- és Európa-bajnokságot.
Csak olimpiai érme nem volt. Most 37 évesen úgy vonulhat vissza, hogy már ez is van a gyűjteményében, társai ezért is küzdöttek. Egyáltalán nem haszontalan senkinek, ha ismeri Nagyon Nagy Viktor történetét is, és akkor talán Viktorról nem mindig csak egy jut majd az eszébe.”