„Az áldozatok általában félnek, izgulnak, legtöbbször nem is mernek beszélni. Az áldozatoknak mindig mély fájdalom és félelem ül a szemében. Megnyugvást keresnek, feloldozásra vágynak, bocsánatkérésre várnak. Szeretnék az igazságukat megkapni.
Persze a legjobb a bírósági itéletek lettek volna, de elmaradtak, ezen már nem tudunk változtatni.
Nagyon nagy erő kell ahhoz, hogy az áldozat ki merjen állni kamera elé és elmondani. Hős, aki ezt megteszi és a felelősségem, hogy megvédjem minden helyzetben, mint filmkészítő! Az áldozat nem akart áldozat lenni, nem örül neki, legszivesebben elfelejtené.
Pszichológushoz jár, támogatja a családja és a barátai, nem tudja, hogy valaha lesz-e belőle egészséges ember? Amikor Biszku és kommunista világ áldozatait kerestük, alig találtunk megszólalót, mert az egyik meghalt, a másik alkoholista lett, a harmadik megkeseredett, egy-kettőnek volt elég lelkiereje, hogy beszélni tudjon.
A szovjet katonák erőszakosságáról szóló filmben nem mert beszélni egyetlen áldozat sem. Most is ott állok, hogy nem mernek beszélni az áldozatok, mert nem hisznek nekik. Azt mondják nekik az ismerőseik, hogy biztos dobáltak, biztos rossz helyen jártak.
Mert ép ésszel senki se tudja elhinni, ami itt 2006-ban történt, hogy valaki hazament, valaki sétált és egy életre nyomorékká tették..
Ez nem egy este volt, hanem két hónap. Az akkori miniszterelnök erről tudott és azzal bíztatta a rendőröket, hogy a brutális fellépés méltányos és arányos volt! Most pedig kinevette az áldozatot…”
Nyitókép: MTI/Kovács Tamás