A Huxit életveszélyes lenne

Fricz Tamás vetette fel vasárnap a Magyar Nemzetben, hogy fontolóra kellene vennünk a Huxitet – az EU-ból való magyar kilépést. Azt szerencsére nem mondta, hogy meg is kéne lépnünk – de eljátszott a gondolattal, hogy megléphetnénk. Hasonló mondatok hangzottak el nemrég Kövér László házelnök szájából, aki szerint ugyan Magyarországnak nem lenne jobb az Európai Unión kívül, de azért ő a csatlakozásra ma már nemmel szavazna.

Akárhogy is tisztelem őket, most itt a vita ideje – mert attól tartok, Fricz és Kövér álláspontját foglyul ejtette az üléspontjuk, amely a budapesti politikai establishment kellős közepén található. Fricz Tamás és Kövér László elsővonalbeli kultúrharcos kereszténydemokraták, napjaikat a magyar konzervativizmus szellemi és politikai védelme tölti ki, és ahogy az évek múlnak, szépen kialakult bennük a képzet, hogy ez ügyben Brüsszel személyében egy elég makacsul lapátoló szélmalommal küzdenek. Nem akarnak tehát mást, mint hátat fordítani e kompromisszumképtelen szélmalomnak, hogy Brüsszelnek többé ne legyen szava abban, mit gondolnak a magyarok a bevándorlásról, az LMBTQ-propagandáról meg a Soros-hálózatról. És ebben igazságuk van. Jó lenne, ha Brüsszelnek ebben nem lenne szava.

De az ő üléspontjuk ritka. Néhány száz budapestin kívül a legtöbb magyarnak a kultúrharc legfeljebb szabadidős tevékenység,

– és az ő üléspontjukból egészen máshogy fest az Európai Unió.

Az átlagember szemszögéből az Európai Unió áll egyrészt egy nagy, tohonya Brüsszelből, amelyet politikai meggyőződéseitől függően gyűlöl, lenéz vagy körberajong; másrészt meg áll ezermillió okos megoldásból, amelyek az életét könnyebbé teszik. Az Unió a kommunistasimogató Jean-Claude Juncker, az Unió a tudatlanságában is pofátlan Věra Jourová, az Unió a magyarok pénzére ácsingózó, vérszomjas Katarina Barley, az Unió az EMA, ami nyílt politikai motivációból hónapok óta képtelen elismerni a bizonyítottan hatékony keleti vakcinákat, az Unió az Európai Ügyészség, amelyet az erdélyi magyar politikusok román bérgyilkosa vezet – oké.

De az Unió a schengeni határrendszer is, ami úgy enged minket átsuhanni a kontinens egyik sarkából a másikba, mint kés a vajon, miközben bárki, aki a nyaralását Dél-Horvátországban töltötte, tudja, micsoda feneketlen időpazarlás a schengeni zónától délre vagy keletre megkísérelni egy határátkelést. Az Unió a vámunió is, amitől itthon az uniós áruk olcsóbbak nálunk, mint máshol,

Az Unió a SEPA-rendszer is, amitől a külföldi átutalások félnapos, drága program helyett kétperces, megfizethető ujjgyakorlattá váltak. Az Unió a roamingdíj-mentesség is, melynek következtében a magyarok zömének egy percig nem kell már gondolkodnia azon, hogy külföldön merje-e felvenni a telefont vagy ránézni a Facebookjára.

Az Unió az Erasmus is, amely nagyban hozzájárul ahhoz, hogy nyelveket hírhedten kevéssé beszélő népünk ifjai legalább az angolt törni kezdjék. Az Unió a szabad munkaerőpiac is, amely számos magyar családnak biztosította a felemelkedést – kinek a kivándorlás, kinek az ingázás, kinek a pár év kinti munka után gazdagon visszatérés által. És az Unió az a rengeteg kedvezmény is, amit az egyes tagállamok az uniós állampolgároknak biztosítanak, az egyetemi tandíjmentességtől a szociális támogatásokhoz való egyenlő hozzáférésig.

S ha tetszik, ha nem, az átlagembernek az Unióról először az utóbbi halmaz jut eszébe, nem az előbbi. Mert az átlagembernek a megélhetés főállás, a kultúrharc legfeljebb hobbi, a politika pedig talán még az sem. Azt a luxust, hogy a kultúrharc egyben a megélhetésük is legyen, csak politikusok, szakértők és újságírók egy szűk budapesti köre engedheti meg magának, őket hívjuk úgy, hogy politikai establishment – s az övék a magyar átlagember üléspontjától merőben eltérő üléspont. Éppen ezért pont a politikusoknak, szakértőknek és újságíróknak szabad a legkevésbé a Huxit gondolatával játszadozni – mert

Magyarországon a politikai jobboldalnak jutott a szerep, hogy pragmatikusan politizáljon. Mi vagyunk azok, akik nem engedhetjük meg magunknak, hogy ideológiai befolyásoltság alatt az országnak rossz döntéseket hozzunk.

Az izmusok motiválta öncélú országrombolás a baloldal luxusa – nekünk a valóságot kell látni: azt, hogy ebben az országban emberek százezrei élnek szoros szimbiózisban más uniós országokkal. Van, aki oda termel, mert a vámmentesség versenyképességet ad neki. Van, aki oda ingázik, mert az osztrák, szlovák vagy szlovén munkaerőpiac igényt tart rá, a schengeni egyezmény pedig mozgásszabadságot ad neki. És van, aki ott tanul, mert az uniós iskolák a most még gyengélkedő magyar oktatásból kiutat adnak neki. E valóság láttán

Főleg annak láttán nem, hogy az Unióból való kilépés valójában a kultúrharcos kérdést sem oldja meg: az Európai Unió citromdíjas külpolitikai főmuftijait semmi nem akadályozza meg abban, hogy végtelen ostobaságukban beavatkozzanak Szerbia, Bosznia-Hercegovina, Belarusz vagy Oroszország belügyeibe. A Huxit nem füstölné ki hazánkból a politikai aktivista NGO-kat, nem javítana semmit az európai média végtelenül torz Magyarország-képén, nem tenné velünk szemben alaposabbá és megértőbbé a németeket, beneluxokat és skandinávokat.

Épp ellenkezőleg: Magyarország egy platformra kerülne Belarusszal, mint mindenáron elpusztítandó vadkeleti diktatúra. Mark Rutte álma ez, nem a magyaroké.

Mert az uniós ellenségeink épp ezt akarják: hogy világos vörös vonalat lehessen húzni Európa és miközénk. Hogy alternatíva nélkül hirdethessék az európaiság új lényegét, a posztmodern ürességet magát, amely kibelezett barokk extemplomok szentélyeiben közös nevezőre hozza a muszlimokat és a transzneműeket. Hogy Közép-Európa józan világképe ne lehessen többé se nyugati, se európai. Ezt akarják. És pont ezt nem szabad megadnunk nekik.

A politikai jobboldal nem menekülhet a brüsszeli bürokratákkal és ideológusokkal való birkózás idegőrlő feladata elől, magyarok százezreinek jóléte árán nem úszhatja meg saját melóját. Ott van az igaz magyar szó helye az EP-ben, a brüsszeli lapok címlapjain, a tárgyalóasztaloknál. Ütnünk kell az asztalt, és harcolnunk körmünk szakadtáig, míg csak meg nem mentettünk az európai Európából az utókornak annyit, amennyit csak lehet. Nekünk van igazunk, efelől szemernyi kételyem sincs, és az igazság nem lesz sokáig ellenzékben. Kivéve, ha a pástról önként levonul.

És ez az életveszélyes, nem az ottmaradás. Magyarországot nem ismerő nyugati százalékhajcsárok ostoba nyilatkozataitól még nem lett rosszabb az élete senkinek. A Huxittől viszont szinte mindenkié rosszabb lenne. A legrosszabb, ami az Unióban történhet velünk, a kohéziós pénzek befagyasztása – ezekről a Huxittel önként lemondanánk, ezer más gazdasági előnnyel együtt, nulla politikai haszonnal.

Ha tehát a Huxittel semmit nem nyerhetünk, miért akarnánk önként veszíteni?

Hát ne akarjunk!