A posztigazság korában azonban a kereszténység – amely egyértelműen az európai civilizáció kötőanyaga – elvesztette »városi kiváltságait«. Azt mondják nekünk, hogy európaiak lehetünk akkor is, ha bármilyen más vallást ölelünk keblünkre, vagy egyet sem. Ez a fajta identitárius elhajlás az EU-tagállamok számos polgárát egy túlkompenzáló radikalizálódás irányába taszítja.
Ahelyett, hogy őszinte párbeszéddel nyugtatnák a kedélyeket (például a Brexithez vezető valódi okok elemzésével, túl azon a balos mantrán, miszerint az euroszkeptikus populisták manipulálták a »tanulatlan tömegeket«), a progresszív tábor azt hiszi, az EU-s projektet azáltal konszolidálhatja, ha listázza azokat a makacskodó államokat, amelyeket »ki kellene zárni«, mert nem osztják egyhangúan a politikai korrektség ortodoxiáját. Mivelhogy ennek sehol nincs egyhangú támogatottsága, tartok tőle, hogy az EU nem egyre erősebb lesz, ahogyan szeretnénk, hanem egyre megosztottabb, vagyis gyengébb és jelentéktelenebb.”