A Pegasus-ügyben a két pólus uralkodó narratívája hamar kikristályosodott

„Néhány megjegyzés a Pegasus-ügy kapcsán, miután vártam türelmesen valamennyit, hogy megpróbáljam higgadtan értelmezni a helyzetet:

az látható, hogy a két pólus uralkodó narratívája hamar kikristályosodott: az egyik szerint nincsen itt semmi látnivaló, a szolgálatok mindenhol dolgoznak, a többi titok; a másik szerint viszont égbekiáltó bűnökre derült fény, amelyek nyugati demokráciákban elképzelhetetlenek, megmutatva, hogy Orbán diktatúrát épít ki;

ezek politikai szempontból teljesen logikus értelmezések egyaránt, azonban érdemes néhány tényre emlékezni egy olyan korban, amikor növekszik az emberi élethossz, ám eközben rövidül a memória, az információbőség okán is.

2013, egy mainál is világrengetőbb lehallgatási botrány, ami most főszereplőként az izraeli NSO, az akkor az NSA volt, az amerikai nemzetbiztonsági ügynökség, amely kiszivárgott dokumentumok és sajtóhírek szerint a jéghegy csúcsaként a berlini amerikai nagykövetségen keresztül még Merkel német kancellár telefonját is lehallgatta, az ügyet túlbuzgó szolgálati akciónak állították be, aztán a német sajtó azt írta, az amerikai elnök hazudott, hiszen maga is tudott az egészről. Nem emlékszem, hogy Barack Obama vagy más politikai vezető belebukott volna azokba a disznóságokba.

Amely disznóságok a Wikileaks-iratok szerint tehát nem csak »ázsiai diktatúrák« vagy »félperiferiális féldemokráciák« sajátosságai: a lebukások utáni maszatolás és kármentés örök emberi reakció. A törvényességet próbára tevő esetek nyugati demokráciákban is megesnek, a titkosszolgálati túlkapások retorziói pedig ritkán nyilvánosak. Ezzel nem akarom mondani, hogy rendben vannak, mert semmilyen törvénytelenség, aránytalanság nincsen rendben – ha érteni akarom valami okát, attól nem feltétlenül értek vele egyet. Ami azonban biztos: a 2013-as világbotrány is megmutatta, a nyugati titkosszolgálatok nemcsak John le Carré (nagyon is valóságalapú) fikciós regényeiben hajlamosak néha törvénykerülő rosszfiúként viselkedni, általában politikus haverjaik tudtával.

Most ugrok egy nagyot az időben vissza, 2013 helyett 1994 eleje: fiatal parlamenti tudósítóként akkoriban számos forró információt szerzek meg a Magyar Hírlapnak a kormányzó MDF elnökségi üléseiről, Boros Péter miniszterelnök igen ideges a szivárgás miatt, úgy értesülök, hogy a szolgálatok is keresik a kisúgót. Ekkor egy este színházba megyek a barátnőmmel, a személyi hívóm ezért kikapcsolva (mobil még nincs), késő este hazaérve a kocsiban hátranyúlok, de eltűnt az aktatáskám minden személyes irattal és érdekes doksikkal. A kocsit nem törték fel, egyszerűen kinyitották, visszazárták. Éjjel rendőr jön a lakáshoz, hogy végre megvagyok, hívjam a rovatvezetőmet: kiderül, azt hitték bent a lapnál, valami bajom esett, mert közben már este megtalálják egy Andrássy úti lépcsőházban szétszórva a cuccaimat, minden megvan, kivéve a telefonregiszterem: az eltűnt. Figyelmeztetés, mondja a főnököm; kicsit mellbe vág az eset 24 évesen, de hamar úgy fogom fel: ez egy örök információs játszma, az újságíró veszélyforrás a politikának. Ezért is értem ma azt a célszemély kollégát, aki a Pegasus-lehallgatást rezignált legyintéssel veszi tudomásul.

A mostanra technológiailag ezerszer kifinomultabb kutakodás annyira tehát nem lep meg. 2021-ben a tech óriások már annyit tudnak az emberekről (szokásaikról, gondolkodási sémáikról), hogy mást jelent nyilván a titkosszolgálati szimatolás is. A lehallgatás pedig régi jelenség, ahogyan az újságírók között vannak/voltak tisztességes, idealista emberek, akik a hatalmat akarják ellenőrizni, s mindig, mindenhol vannak/voltak köztük fedett hírszerzők, beszervezett ügynökök is, ha már titkosszolgálat a téma. Nem beszélve a hasznos butákról, minden szakmában. És perszer nem minden civil szervezet az, aminek látszik, a szent célok mögött lehet politikai érdek és motiváció.

Mindezektől függetlenül a stikli és simli, a törvénytelenség, ha bebizonyosodik, ne maradjon sehol következmény nélkül, ezt vallom. Ugyanakkor horderejét illetően az ilyen ügyeket érdemes tágabb kontextusban is nézni, nem csupán aktuális politikai vágyainkat kivetíteni rájuk. Egyébként pedig a politikában a bukás rendkívül ritkán éri el azért a vezetőket, amiért éppen mondjuk leginkább megérdemelnék, ezt se felejtsük el. A kis ügyekből lesznek a nagy ügyek.

Végül pedig annyit: számomra a Pegasus-lehallgatás legmenőbb arca és mellékszereplője kétségkívül Simicska Lajos, aki fittyet hányt a korszellemre, és butatelefonnal felszerelkezve intett be a szuperkémkedésnek és Viktor exhaverjának. (Megjegyzem, tavaly nyáron én is egy kőbaltás Nokiáról szerveztem újra a felrobbant Indexet, ezért is tartom vagánynak a veszprémi kecskepásztor paranoid lezserségét.)”

Fotó: Mario GOLDMAN / AFP