Trianon à la française

„Mit tudhat ma egy francia a trianoni békeszerződésről? Ha nem tekinti feladatának a nemzetközi szakirodalom alapos tanulmányozását, akkor nem sokat. A szélesebb olvasóközönség számára kiadott, tekintélyesebb összefoglaló művek nagy részében hiába keressük a békeszerződés nevét.

A régebbi feldolgozások legalább megemlítették, hogy a Párizs környéki békeszerződésekkel nagy létszámú magyar, német és egyéb kisebbség került idegen uralom alá, s kultúrájukat az új államok távolról sem tartották olyannyira tiszteletben, amennyire ezt megígérték. (Jacques Chastenet: Histoire de la Troisième République. V. köt. Les années d’illusions. 1918–1931. Paris, 1960, Hachette. 42. o.)

A Fayard Kiadó 1980-as évek közepén kiadott, hatkötetes nemzettörténeti sorozata 20. századot ismertető kötetének javított kiadásában viszont nemcsak a főszövegben nem szerepel a trianoni békeszerződés neve, de még az időrendi táblázatban is hiába keressük. (René Rémond: Le XXe siècle de 1918 à 1995. Paris, 1996, Fayard. 895. o.)

Az Hachette Kiadó nyolcvanas évek végén elkészített, Franciaország története című, reprezentatív ötkötetes sorozatában sem szerepel a trianoni béke neve. Sőt, a figyelmetlen olvasónak a szövegből úgy tűnhet, hogy hazánk ép maradt és kifejezetten jól járt: »Magyarország elnyerte teljes függetlenségét, más területek pedig, melyek korábban Bécsnek voltak alárendelve, az új, jugoszláv és csehszlovák köztársaságok részeivé váltak.« (Maurice Agulhon: La République. De Jules Ferry à François Mitterand. 1880 à nos jours. Paris, 1990, Hachette. 210. o.) Vagyis nem Magyarországhoz tartozó, hanem »Bécsnek alárendelt« területek kerültek Jugoszláviához és Csehszlovákiához. Erdélyről természetesen szó sincs.

A Seuil Kiadó nem kevesebb, mint húszkötetes sorozatában, amely az 1789 utáni Franciaország történetét mutatja be (Nouvelle histoire de la France contemporaine), meg sem említik ezt a békeszerződést. Csak ennyit olvashatunk: »Amikor a versailles-i szerződést végre aláírták, kiegészítve az úgynevezett »párizsi külvárosok« szerződéseivel, melyek szabályozták Németország egykori szövetségesei (Ausztria, Magyarország, Bulgária, Törökország) sorsát, a francia közvélemény távolról sem volt elégedett.« (Jean-Jacques Becker – Serge Berstein: Victoire et frustrations. 1914–1929. Paris, 1990, Seuil. 145. o.) A trianoni béke itt már csak afféle jelentéktelen »külvárosi szerződésként« bukkan fel.

A 21. század elején a Belin Kiadó tett közzé egy bőségesen illusztrált, tizenhárom kötetes nemzettörténeti sorozatot Joël Cornette szerkesztésében. A sorozat tizenkettedik kötetéből az olvasó megtudhatja, miért keressük oly sok kötetben hiába a Magyarországot felszabdaló szerződést: »A megkötendő béke Franciaország számára elsődlegesen francia–német ügy volt.« (Nicolas Beaupré: Les grandes guerres. 1914–1945. Paris, 2012, Belin. 504. o.) Ez a lényeg. A franciák szemében kizárólag a Németországra rákényszerített versailles-i béke számított, és némi érdeklődést mutattak még Lengyelország és az orosz forradalom iránt. Bár a kötet olvasója az 506. oldalon megtudhatja, hogy a veszteseket (»…sem a polgárháborút vívó Oroszországot, sem az Oszmán Birodalmat, sem Ausztriát, sem Magyarországot, sem Németországot…«) nem hívták meg a béketárgyalásokra, két oldallal előbb pedig azt is, hogy »négy másodlagos jelentőségű szerződést aláírtak Saint-Germain-en-Laye-ben, Trianonban, Neuilly-sur-Seine-ben és Sèvres-ben más ellenséges hatalmakkal«, kérdéses, hogy összekapcsolódik-e számára Magyarország neve a trianoni szerződéssel.”