Tegnap este

„A Csíki sörözőben ülünk barátokkal, ott nézzük a meccset, pokoli melegben. Mindvégig így fohászkodom: Istenem, te is tudod, hogy mi érdemeljük meg. Tudja. De mégsem engedi meg. Most még nem…

Máskor, más esetben, amikor a németek játszanak valakivel a magyarokon kívül, mindig nekik szurkolok. Talán a nevem elmeséli, miért. Mert a Fekete-erdő vidékéről valók az őseim apai ágon. Onnan hozták őket mocsarakat lecsapolni a Mosoni-Duna vidékére, s lettünk aztán magyarrá, ám »az erdők hűvösségét megőrzöm magamban halálomig«.

Mindez tegnap semmit sem számított. Ahogy persze a »németeknek« sem számít már. A nagy német romantika, Hauff és a Grimm fivérek ma már gyanúsan »völkisch« ízűek, vagyis »nácik«, a német önazonosságot felfalta a bűntudat, Hamupipőke pedig visszabujdosik a teuton erdőkbe, ugyanis egy homoszexuális színes bőrű férfi lesz a tündérke a soron következő amerikai feldolgozásban.

Álomgyár? Ugyan. »Álombakók«. A világ varázstalanítása gőzerővel folyik.

Ám tegnap a Csíki sörözőben ott volt a varázslat. A müncheni arénából küldte tizenegy magyar srác. Mi érdemeltük volna meg. De meg nem adatott. Ám, ami a legfontosabb: nem rajtuk múlt. Az örök magyar hősiesség ragyogott fel tegnap este abban az arénában. Tizenegy magyar srác úgy döntött, nem hajlandó megijedni sem az ellenséges környezettől, sem tizenegy műanyag, fröccsöntött »némettől«.

Pedig ők aztán megpróbálták megijeszteni a magyar fiúkat, s leginkább a magyar szurkolókat.”