Nem kell a foci

„Nem kell a foci.

Sajnálom azokat, akiknek meg kell küzdeni az azonosulási problémával, hogy miképpen szurkoljanak úgy egy magyar focicsapatnak, hogy közben duplán be kell fogni az orrukat, hiszen egyrészt a rezsim adófizetők elherdált pénzéből pumpált őrült hóbortját kedvelik, a vállalhatatlan fociszocializmust, másrészt micsoda csürhe van a meccseken, rasszista és kirekesztő focialvilág, verőemberekkel és tényleges alvilággal összeérve, és ez a csőcselék tudatosan nincs kitakarítva a pályákról, sőt, összeér a rendszerrel, felhasználják őket riogatásra és erőszakkal való fenyegetésre, mint a venezuelai diktatúra a motoros bandákat. Gyerekként sokat jártam meccsre, kamaszkoromban a B-középbe, évtizedig volt bérletem, az se volt babazsúr, láttam lovasrendőrös kardlapozást kettős rangadó után a Keleti-aluljáróban, pofont is kaptam, egyszem egyedül zöld sálban, amikor szembe jött több száz lila, effélék akadtak, a komcsi rendőrség nem volt szívbajos, de legalább az állam, a rezsim ellen szólt a balhé, vagyis pontosabban éretlen, kialakulatlan személyiségű kamaszként úgy tűnt, pedig akkor is sittes bűnözők adták az alaphangot, aztán ez a tömegben levés iránti érdeklődés, pláne a hadseregben töltött idő után, felnőttként elmúlt, elkopott, lelohadt, maradt a tévé, meg hébekorba pár jó európai meccs a helyszínen, Róma, London, Madrid és persze Barcelona. Aztán ez is elmúlt. Már nem megy jóérzéssel szurkolni. Nincs kedvenc csapat. Már semmiféle meccset nem nézek, pláne nem nemzetit, mert a kollektivista háborúpótléknak, a nacionalizmusnak már nem érdekel semmilyen formája, nem lehet vele azonosulni, nincs »mi«, nincs nyertünk meg vesztettünk se. Ők van. Kikaptak, nyertek van. A többes szám első személy halott.

A felhajtás gyermetegnek tűnik. Nevetségesnek. Biztos benne van ez a gennyes rendszer, de az is benne van, hogy az idő drága, másba, fontosabba is bele lehet ölni, mint nézni, hogy 22 férfi kerget egy bőrgolyót, mások meg, és azok is főleg férfiak, tömegben őrjöngenek rajta. Ezekkel ki akar egy gyékényen árulni? Ki van a kékkel, ki van a zölddel. Mint Bizáncban. Hát nem mindegy? Ezen, hogy ki nyer, a személyes sorsot tekintve nem múlik semmi, és aki rákapcsolja, csalódni fog. A korral, az érettséggel is jár, hogy az ember egyre jobban lejön a kollektivizmus minden formájáról, még ilyen szimbolikusról is, elege van a törzsiből, a közösből, a nemzetiből pláne, és a fókuszát az egyénire irányítja. Nem a tömegre és annak szórakozására. Hanem a személyiségre. Az egyedire. Az egyes számra. A privátra. Persze aki élvezi, annak hajrá, semmi rossz nincs benne, lehet imádni a focit, témát is ad és beszélgetési alapot, akinek éppen nincsen más, és mindenki azt csinál, amit akar - amíg nem árt vele másnak, amíg nem más, a tőlünk különböző, a nem velünk levő gyűlöletére irányul.

Ez annyira így van, hogy a Dunaparton fröccsözgetve nem néztem az egyik utóbbi meccset, bár tőlünk pár száz méterre volt tévés meccsnézés az egyik szórakozóhelyen. Épp elég így »nézni«, még izgalmasabb is, jóízű beszélgetés közben háttérmorajnak elmegy, tudni, hogy mivel szórakozik a plebsz, mi az a cirkusz, amit a diktatúra felajánl neki az adófizetők pénzéből, hogy tomboljon ott, ne máshol, legyen a »mi« foglya - és fogja be a pofáját, miközben a jogait orozzák és szétlopják.”