Nem erről volt szó

„Az újságírói alapállás annyit tesz, hogy főszabályként nem a személyes világnézetünket, elveinket kérjük számon egy-egy politikai erőn, hanem a saját ígéreteit, vállalásait. Mert hisszük, hogy ezek a vállalások valójában szerződések: a választókkal kötött szóbeli, írásbeli megállapodások (amelyeket vis maior esetén vagy a felek egyetértésével persze lehet módosítani). Ha tehát egy zöldpárti politikus magas szén-dioxid-kibocsátású üzemet engedélyez egy erdő helyére, ott nyilván van dolga a sajtónak. Akkor is, ha például egy szocialista kormány magánbiztosítók versenyére akarja átállítani az egészségügyet. Vagy amikor egy liberális mozgalom »véleményterroristává« válik, és disztingválatlanul ledönt minden korábban emelt szobrot. Szintén cikkért kiált, ha a karanténidőszak idején illegális brüsszeli melegpartin vesz részt egy olyan politikus, konkrétan a házasságban élő Szájer József, akinek – a hatályos magyar alkotmány szövegezőjeként – elvileg a törvényes rendet, a hagyományos családmodellt és a »keresztény kultúrát« kellene képviselnie. Vagy ha a konzervatív kormánypárt egyik polgármestere titkos adriai jachtpartin, prostituáltakkal csalja meg feleségét. Az is megér egy misét, ha a 2021-es Orbán Viktor köztulajdonnal, privatizációval, médiával, bulvárpolitizálással, pluralizmussal és nemzeti szuverenitással kapcsolatos gyakorlata nyomokban sem emlékeztet a korábban (vagy akár mostanában) hangoztatott elveire. 

Egy magát kereszténydemokrata, konzervatív, jobboldali politikusként meghatározó közszereplőt persze lehet bírálni zöld, szocialista vagy progresszív alapról is, ám az ilyen kritikáknak nincs tükörfunkciója. Orbán Viktor ugyanis sosem volt klímaaktivista, a segélyalapú társadalom propagandistája vagy a genderideológia apostola; az őt megválasztó tömegeket ilyen ügyekben biztosan nem verte át, valójában ezeken a területeken nincs mit számonkérni rajta. S bár pártja, a Fidesz utoljára 2010-ben írt érdemi és hivatalos választási programot (később csak annyit ígért, hogy »folytatjuk«), mivel Orbán mindig axiómaszerű mondatokkal dolgozott, ezzel-azzal azért lehet szembesíteni. Pláne, hogy tizenegy éve kétharmados parlamenti többség áll a kormánya mögött – részben a pártja által »eltorzított«, nagyon aránytalanná tett választási rendszernek köszönhetően. A szembesítés viszont csak akkor működik, ha nem vagdalkozásban ölt testet, hanem tényalapú; az alábbiakban is a konkrétumoké lesz a főszerep, hiszen a tényeknél semmi sem radikálisabb.

Egy politikus legalább négyféle módon tud reagálni, amikor a választókkal kötött „szerződése” ügyében tükröt tart neki a sajtó. Például elismeri, hogy hibázott, és visszatalál eredeti küldetéséhez. Vagy bizonyítja, hogy nem benne van a hiba, hanem az újságírók tévedtek; koszos, homályos tükröt toltak oda az arca elé. Esetleg válogatás nélkül fake news-nak nevez minden róla szóló, szembesítő jellegű cikket vagy műsort – és a kritikusokat kezdi hitelteleníteni. És persze lehet, hogy összetöri a tükröket.

Hogy Orbán Viktor és a Fidesz a fenti négy lehetőség közül melyeket részesíti előnyben, azt az olvasók fantáziájára bízzuk. Az viszont biztos, hogy egy mai magyar kormánypárti politikusnak leginkább a »konzervatív kritika« fáj, a baloldali-liberális bírálatoknak még örül is – pláne, ha ezek külföldről, Nyugatról jönnek –, hiszen így rá tud mutatni az ellenfeleire. Márpedig aki politikai harcosnak nevezi magát – ahogy Orbán teszi –, annak jól azonosítható ellenségek is kellenek. Ha odahaza nincsenek kéznél ilyenek, akkor meg kell teremteni őket – legalább virtuálisan. Elnyomó brüsszeli bürokraták vagy világuralomra törő Soros Györgyök ellen harcolni mégiscsak olyan nemes cél, amely minden létező politikai eszközt szentesít.”