Levél Ferenc testvérnek, a római pápának

„Szentatya!

Keresztény Európánk már csak nyomokban hordoz kereszténységet. Feltehetjük a kérdést: nem vagyunk önazonosak, elfelejtettük helyesen szeretni magunkat és felebarátunkat, nem értjük a testvériség szót? Szeresd felebarátodat, mint önmagadat, szeresd ellenségeidet – tanít bennünket, és mi elfordítjuk a fülünket, mert ellenség nélkül sem üzletben, sem politikában nincs siker. Mindig és állandóan valakit le kell győznünk, csak épp a magunk hitetlenségét nem tudjuk legyőzni, nem tudunk testvérként nézni egymásra. Fratelli tutti, mindannyian testvérek. Ne csodálkozzon, Szentatya, hogy nem értik, nem értjük.

Ami ezeknél rosszabb, felülve médiahisztériákra, nem is akarják önt érteni. Egyre több helyen hiányzik a kód, a krisztusi tanítás kódja, az evangéliumok kódja. À la carte keresztények lettünk, ami jó, azt használjuk, ami nem, azt meg sem említjük, mert még kellemetlen lehet. Mi, magyarok és európaiak egy külső szemlélőnek sokszor gőgösnek, büszkének, nagyhangúnak tűnhetünk. Be kell vallanunk magunknak, ebben a féktelen zűrzavarban a tüzérekhez hasonlóan nagyothallók lettünk, elkiabálunk egymás mellett. Nem vesszük észre, hogy szép lassan kiürülnek a templomaink, aztán az iskoláink, végül az otthonaink.

Mi magunk tesszük ezt a kontinenst egy nagy öregotthonná. Aztán hitevesztetten csodálkozunk, hogy otthonainkba, iskoláinkba és bezárt templomainkba új lakók jönnek. Az hagyján, hogy nem olvassuk, hallgatjuk az ön szavát, hogy nem imádkozunk önnel, de európai iskoláinkból is kikerülnek a keresztek, családi asztalainkról szelektív konténerekbe, jobb esetben könyvtárakba kerülnek a Bibliák, immár lassan nemzedékek nőnek úgy fel, hogy Jézust csak mémekben vagy karikatúrákon látják.

A pénz, a jólét, a hedonizmus lettek a főparancsok, ebből kifolyólag lelkileg, szellemileg és testileg is elhájasodtunk. A legjobbkor jön hozzánk, mert betegek vagyunk, és orvos kell a betegnek. Kérem, maradjon köztünk majd egy kicsit hosszabb időre, gyógyítson bennünket, ahogy Csíksomlyón is tette.

Akkor, ott, a magyarok szent hegyének szoknyáján, a szakadó esőben bőrig ázva, sok ezer társammal a biztonsági őrök körültekintő munkájának köszönhetően több órán át araszoltunk felfelé a sárban. Isten népe vonult. Isten magyar és román népe. Együtt. II. János Pál a kommunizmus vége utáni első beszédében Esztergomban azt mondta nekünk, hogy Isten népe egy. Bocsássunk meg kínzóinknak, gyötrőinknek, lelki, szellemi hóhérainknak, gyilkosainknak, mert Krisztus értük is meghalt. Hú, de kemény.

Az is kemény, hogy ön is ugyanezt mondta, csak magyar–román relációra. Isten népe egy. Az Eucharisztia egy. A felajánláskor, az Úrmutatáskor kisütött a csíksomlyói nyeregben a nap, a mellettem álló – a magyar miséből egy szót sem értő, de ragyogó tekintetű románokkal fogtunk kezet a kiengesztelődéskor. Sosem gondoltam volna. A Lélek ott fúj, ahol akar. Ön nagyon fáradt volt akkor, mert helikopter helyett kocsival jött. A viharok ellenére vállalta az utat – majd hazafelé csodálattal beszélt Erdély tájairól – és a világtörténelem első pápájaként egy szál arany rózsát tett le a magyarok Madonnájának lábai elé. Sokan felháborodtak, hogy miért nem tett politikai nyilatkozatot ősi, honos népünk romániai jogai mellett. Most ugyanezek a fősodratú megmondósok teszik fel a kérdést, hogy Őszentsége miért politizál?”