Konzervatív forradalom

„A konzervatív ember ma szükségképpen forradalmár, hisz a progresszív szellem globálisan mindent uralma alá hajt, illetve elnyomja azokat az örök értékeket, amelyekben hisz, amelyeket követendőnek tart. 

A rend és a normalitás nevében lázad a fennálló »rendetlenség« és a globális »abnormalitás« ellen, a jelen körülményei között teremti újra a régit, és igyekszik olyat építeni, amely megőrzésre érdemes. Ha van, illetve lesz az elmúlt évtizednek szellemi lenyomata a magyarság történelmében, akkor azt az Orbán-korszak értékteremtő és a többség igazságát megőrző döntései között fogjuk meglelni.

A családpolitikában, a bevándorlással szembeni fellépésben, a határon túli magyarokkal való összetartozás megerősítésében, a munkahelyteremtésben és az oktatásban. Mert ezek a politikai döntések nem »csupán« a mai konzervatív politikai cselekvés látható jelei, hanem az erőszakos egyenlőségre, illetve egyformaságra törekvő, uniformizáló progresszív politikai erők elleni lázadás.

Régi vád, hogy a konzervatív attitűd egy, a múltba révedő pesszimista magatartás. A kereszténydemokrata nem építkező, csupán védekező, a jobboldal általában pedig vagy nacionalista, vagy régimódi, maradi, arisztokratikus, azaz kinevetésre ítéltetett álláspont. A konzervatív ember mindig panaszkodik – folytatódik a vádlók becsmérlő véleménye –, illetve siránkozik a jelenen, és révetegen bámul az eszményített múltba. Nincs igazán jelen sosem, a jövőtől pedig betegesen retteg – ítélkeznek a konzervatív attitűd felett a progresszív gondolkodók.

És való igaz, ha a konzervatív ember körbetekint, nem sok dolog maradt, ami boldoggá tehetné. Nincs szinte semmi a felszínen, ami megőrzésre érdemes. A konzervatív ember éppen ezért – ha felébred a dogmatikus szendergéséből – nem lehet más, csak forradalmár. Hiszen valamivel szemben kell megteremteni, vagy újra kell teremteni azokat az értékeket, amelyek megőrzésre méltók.”