Pressman már az amerikaiaknak is irtó ciki volt: a lehetséges utódja mindent helyreállítana
„Az amerikai nép nevében bocsánatot kérek ezért a viselkedésért” – mondta Bryan E. Leib.
29 éves koromtól fogva szinte folyamatosan érkeztek a gyerekek egészen a hetedikig.
„Milyen körülmények között lettél édesapa? A nagyszülők hogyan viszonyultak hozzá?
Óriási motivációt jelentett a doktori disszertációm befejezésében, mikor megtudtam, hogy szülők leszünk. Illetve lettünk, mert a kis magzat addigra már ott növekedett feleségem, Vera szíve alatt. Mivel Vera zenei pályán tanult, klasszikus gitártanár és kamaraművész vonalon, így a tanulmányok befejezését tudatos határvonalként húztuk meg, mielőtt házaspárból családdá válunk. Három és fél éve voltunk házasok – ebből egy évet Németországban tanulva, kutatva, összecsiszolódva –, mikor az ezredfordulón Bence fiúnk megszületett. Onnan kezdve folyamatosan vezetői pozíciókban dolgoztam és küzdöttem meg a munkahely-család mindennapi kényes sorrendjéért, egyensúlyáért.
Minden egyes gyerek érkezését várakozva, tervezve éltük át; de bevallom, azért ért minket így is meglepetés, mert hiába a jószándék és odafigyelés, sajátos igazsága van a nagycsaládosok között annak a mondásnak, hogy ember tervez, Isten végez. Visszatekintve, a külső körülmények – építkezés, munkanélküliség – sosem gátolt minket abban, hogy ha megérett a közös belső »igen«-ünk, akkor az teret is kaphasson. Így 29 éves koromtól fogva szinte folyamatosan érkeztek a gyerekek egészen a hetedikig, Bernátig. A születésekor 46 éves voltam, Vera néggyel fiatalabb. Csak érdekességképpen, édesapám ennyi idős korára már majdnem nagypapa lett.
Soha nem volt kimondva semmilyen „irányszám”, hogy hány gyereket szeretnénk, csupán a nagylelkű és az ezzel járó áldozatvállalásra is kész nyitottság a nagycsaládra. Ma Magyarországon 1,5 gyerek születik egy családban, így a mi családunk a hét gyerekkel közel 5-szöröse az átlagos gyerekszámnak. Formanyomtatványok kitöltésénél – ahol sosincs elég sor a gyerekek adatainak felsorolására – szembesülünk vele, hogy ez mekkora család is. Vagy amikor a kilencfős kisbuszt színültig megtöltve megy a névsorolvasás: Bence, Ágoston, Máté, Mária, Judit, Balázs, Bernát…
Családjaink a szülővé válás folyamatában teljesen más mintát jelentettek. Vera egyedüli gyerekként nőtt fel, én hatgyerekes nagycsaládban. Első gyerekünk a Juhász nagycsaládban egyben az első unoka volt, a Dabóczi-vonalon már a tizedik, a jelenleg 28 között. Az eltérő jellegű aggódás és szeretet viszont inkább gazdagította az életünket, mintsem problémát jelentett volna. Ami mellé azért bőven belefértek a szülőktől való elszakadás természetes folyamatának apróbb fájdalmai, kisebb súrlódásai. Annyi szomorú és fájdalmas példa mellett szinte pironkodva merjük megfogalmazni, hogy lényegi konfliktusok nélkül közel 25 éve kifejezetten jó és harmonikus kapcsolatban élünk szüleinkkel. Pedig ez kellene legyen a természetes, a túlnyomó többség.
Mit jelent számodra az apaság?
Az apaság számomra méltóságot és felelősséget jelent. Méltóságot, mert úgy élem meg, hogy az élet Ura bízik bennem, bennünk, és arra a vele közös kalandra hív minket, hogy egy törékeny kis élet gondját viseljük, vigyázzunk rá és tegyük önállóan is életképessé, aki az így megtapasztalt szeretetet majd továbbadhatja. Minden gyerek érkezésének a híre azonnal más üzemmódba állított, minden addigi prioritási sorrend felborult és bevallom, helyére került. Gyorsan kitisztult a látásom, hogy mire és mennyi idő áldozható, mi a valóban fontos. Minden alkalom egy újra átélt fészekrakás, egy újragondolás, a jobbá válás új lehetősége.
A felelősségnek viszont vannak árnyoldalai is. Leírhatatlanul mély és erős kísértésként keríthet hatalmába a túlzott gondoskodás alapvetően jó szándékúnak látszó zsigeri ösztöne. Ez egy ponton túl valójában az teljes öngondoskodás – és végső soron az önmegváltás – világába húz. Ám sem az egészségüket, sem a jövőjüket valójában nem tudjuk bebiztosítani és nem iktathatjuk ki a képletből azt, akitől az életet végső soron kaptuk. Ahogy haladunk a gyereknevelésben, egyre jobban és felszabadultabban tudjuk átengedni magunkat a gondviselő és szerető Isten vezetésének. Egyedül a családfenntartói (anyagi) felelősség nyomasztó réme tör rám vissza-visszatérő módon, szinte kiszámíthatatlan ciklikussággal; függetlenül attól, hogy éppen jól fizető állásom van, vagy munkanélküli vagyok.”