Korszakhatár

„Amikor Cook kapitány háromárbócosa dagadó vitorlákkal először közelítette meg Ausztrália partjait, az utasok a partot látcsövezték, hogyan reagálnak majd megjelenésükre a fehér embert sohasem látott, kőkorszaki körülmények között élő bennszülöttek. Sehogy sem reagáltak. A látóhatáron felbukkanó felfoghatatlan és megnevezhetetlen, hatalmas Valami túlságosan új volt a számukra, és sehogy sem illett az ismerős világba – tehát nem is tekintették valóságosnak. Amikor azután leeresztették a csónakokat, és felfegyverzett tengerészek kezdtek a part felé evezni, fejveszett menekülésbe kezdtek – erről már tudták, micsoda, ráismertek a veszedelemre.

A második ezredfordulón hasonló léptékű változások zajlanak az általunk ismert világban: túlságosan nagyok ahhoz, hogy észrevegyük őket. Nem azt látjuk, ami történik, valami másnak nézzük, amit tapasztalunk, mert elképzelni sem tudunk olyan folyamatokat, amelyek megnevezésére nincsenek megfelelő szavaink. Régi fogalmaink segítségével próbáljuk beilleszteni őket egy olyan rend keretei közé, amely többé nem létezik.

Erre mondják: kicsúszott a talaj a lábunk alól – így is van, szó szerint. A termőtalaj világszerte rohamosan fogyatkozik, az ivóvízbázisokat elönti a szenny, a virágokat beporzó rovarok megmérgeződnek, vagy hogy a tengereknél maradjunk: élőviláguk, a földi élet alapja, rohamos ütemben pusztul, mindez célszerű és maradéktalanul racionális gazdálkodásunknak »köszönhető«. Amely csak akkor működőképes, ha növekedni tud, ezért minden erőnkkel azon vagyunk, hogy fokozzuk a tempót, és létforrásainkat a gazdaság emésztőcsatornái minél gyorsabban és minél nagyobb tömegben alakítsák át hulladékká. Jólétünk növekedését e folyamat mérőszámaival mérjük, és nem értjük, miért az ínség és az elégedetlenség növekszik.”