Egy gyermek képes elpusztítani egy nő lelki egészségét?

„A cikknek már a címe is rossz érzést keltett bennem, de reméltem, hogy az csak egy szerencsétlen megfogalmazás; és majd kiderül, hogy az írónő (és a vele feltűnően mindenben egyet értő újságírónő) valójában nem a gyermekét hibáztatja saját szorongásaiért, párkapcsolati nehézségeiért; hanem legfeljebb »csak« nehezítő körülményként említi a gyermek családba érkezését, a vele kapcsolatos nem átlagos problémákat, de sajnos nem. Már az első válaszából kiderül, hogy a cím nem elírás: a (»problémás«) gyermek – aki »megérkezik ebbe a világba, és mindent lever, majd véget vet a szülei kapcsolatának is« – igenis hibás anyja egyéni és párkapcsolati kudarcaiért. Sőt, az írónő még azt is elismeri, hogy épp ezért írta a könyvet: »Az érdekelt, hogyan képes egy pici emberi lény elpusztítani a szerelmet, a kapcsolatot, egy nő lelki egészségét«. Hozzáteszem: a könyvet még nem olvastam (hiszen tegnap hallottam róla először), ezért most kizárólag a beszélgetéssel kapcsolatban írom le erős ellenérzéseimet, megszólítva több szakértőt is, hogy szakmailag is alátámasszam (vagy épp cáfoljam:) saját gondolataimat.

A cikk címe tehát sajnos nem tévedés; az írónő komolyan gondolja, az újságírónő pedig nemcsak elfogadja ezt, hanem még alá is kérdez. Mégis, első gondolatom a cikk elolvasása után még mindig ez volt: ez ugye nem komoly?! Ugye nem gondolja komolyan ez a két (és velük együtt a könyvet sikeresnek tartó nagyon sok további) nő, hogy egy kisbaba vagy kisgyermek valóban képes véget vetni szülei kapcsolatának, és elpusztítani a szerelmüket?! Egy önmagát ismerő, önmagáért felelősséget vállaló felnőtt ember nem állíthat ilyet. Egy gyermek nem tehet arról, hogy megfogan, megszületik vagy felnő, erről szülei döntöttek (ha a megfoganásról nem is, annak elfogadásáról igen); ahogy arról is, hogy őt milyen emberré nevelik majd, milyen mintát nyújtanak neki; és ő majd felnőttként dönthet arról, hogy ezeket meg akarja-e haladni, felül akarja-e írni, de gyermekként csak alkalmazkodni tud. Gyermekünk hibáztatása saját problémáinkért, párkapcsolati kudarcainkért még annál is súlyosabb, mintha ezt a szüleinkre vagy a társadalomra vetítjük ki – hiszen ő mégcsak nem is egy felnőtt ember.”